Az ezredes ellenállásra buzdított, majd elmenekült – 75 éve foglalta el a Vörös Hadsereg Makót

A második világháború alatt Makói Honvéd Állomásparancsnokság parancsnoka volt Dávid József címzetes ezredes. A Wikipédia írja: 1944. szeptember 22-én kiadta a város kiürítéséről szóló parancsát a szegedi V. honvéd kerületi parancsnokság rendelete alapján. A hadra fogható férfiaknak az akkori városháza udvarán kellett gyülekezniük, ahonnan Kiskundorozsmán keresztül a Nyugat-Dunántúl felé vezényelték őket. Szeptember 24-én az előretörő szovjet Vörös Hadsereg már nagyon közel járt Makóhoz, rangidősként kézenfekvő lett volna, hogy az ezredes irányítsa a várost védő csapatokat, de ő a parancsnokságot elhárította magától.

Makó ostroma 1944. szeptember 25-én este hat órakor kezdődött. Az ezredes nagy hatású beszédet mondott az összegyűlt lakosság előtt, és hitet tett a végsőkig való kitartás, a város megvédése mellett. Mindezek után még aznap, az éj leple alatt civil ruhában gépkocsival elhagyta a várost. Hamarosan angol fogságba esett. A Sulinet részletes írást közölt a Csongrád megyei harcokról és Makó elfoglalásáról, ott olvastuk: 18 órára a szovjet zászlóaljak keletről és északkeletről már a kézifegyverek lőtávolságára megközelítették a város szélét, s közben aknavetőkkel is lőtték a védőket. R. A. Veszelik százados, a harcok résztvevője s egyben későbbi krónikása szerint „az ellenség keményen ellenállt”, ezért új stratégiát eszeltek ki, és megkezdődtek az előkészületek a rohamra.

Jermolajev őrnagy terve az volt, hogy a szovjet csapatok megkerülve a város védőit, északról-északnyugatról támadnak Makóra. A keletről támadó egységek éjjel 10–11 órakor az újvárosi állomásért harcoltak, a város keleti szegélye fokozatosan birtokukba került. A szovjet földerítők már a kora esti órákban jóval a védők háta mögé is eljutottak. A védővonalnak a Maros-töltésre, és a vasútvonalra támaszkodó déli sarkát az ártéren megkerülve Verebes felől lovas előőrsök szivárogtak be a városba, valamint egy géppisztolyos szakasz. Jermolajev őrnagy terve szerint szeptember 26-án hajnalban, 4.37-kor röppentek föl a Makó elleni roham kezdetét jelző piros rakéták. A támadók ekkor már több helyen is benn voltak a városban.

A magyar katonák, miután a védelem szilárdabb pontjai (állomás, téglagyár) elvesztek, igyekeztek hátrahúzódni a főtér felé. Sokan fogságba estek, de néhányan át tudtak öltözni a közeli házakban. A város központját elérő katonák reggel a városházán tartalékban lévő szakasz tagjaival a főtéren, a városháza előtt próbálták még egyszer fölvenni a harcot, körülbelül 130 fővel. A fölerősödő harcban mindkét részről többen estek el. A szovjet katonákat és tiszteket a helyszínen, a Hősök szobra kertjében még aznap eltemették – de megírtuk 2012-ben, hogy az M43-as autópálya építésénél is megtalálták egy szovjet katona holttestét. A városban harcoló utolsó magyar egység akkor kezdte meg a visszavonulást, amikor délelőtt 9 óra fele az északnyugatról jövő szovjet katonák elérték fedezetlen balszárnyukat. Egyetlen útvonal volt még szabad, a hidakhoz vezető Szegedi utca. Ám a töltés alá kiérve látták meg, hogy a hidakat a robbantó különítmény már fölrobbantotta.

A robbantásban résztvevő határvadász emlékezése szerint szeptember 26-án kora reggel kapták a parancsot. Az előre elkészített aknák kétszeri próbálkozásra sem robbantak, így ekrazittal kellett a hidakat használhatatlanná tenni. A zombori oldalról robbantottak, a vasúti híd középen, a közúti híd a zombori part és az első pillér között zuhant a vízbe.

A Makóról kimenekült honvédek a legelőn keresztül a töltés és a Maros között húzódó csipkési szőlőkbe futottak. Végül a Maros északi partján eljutottak a tápéi komphoz, és átkeltek a Tisza túlsó partjára. A zászlóaljparancsnok átkeléskor megállapította, hogy 204 katonája és egyetlen teherautója tudott kijönni a városból. Bán Ödön százados este Tápéról telefonon jelentette, hogy „Makó főterén az ellenséggel a harcot fölvettem. Néhány halott és sebesült hátrahagyásával éjjeli szállásra és lőszer-kiegészítésre Tápéra visszavonultam. Kérek fegyver és lőszer kiegészítést. Reggel a harcot újra fölveszem”.155 Az 51. ezred III. zászlóaljából megmaradt – s parancsnokáról ezután „Bán-csoportnak” nevezett – egység nem hagyta el végleg a város környékét. Az ellentámadásokból is kivették a részüket.

A főtéri harcok befejeződése után nem sokkal értek be az Aradi utcán a keletről támadó csoportok. A szovjet katonák, átkutatva a városházát, néhány sebesült foglyot ejtettek. A városban ekkor már csak itt-ott lehetett szórványos lövöldözést hallani. „10 óra felé egy járőr és egy civil hozta az orosz nemzeti zászlót, és fel kellett húzni a városháza ormára” – jegyezte föl az eseményt a városházán szolgálatot teljesítő egyik tűzoltó. A 767. ezred parancsnoka, I. A. Jermolajev őrnagy a hadosztály törzsfőnökének jelentette: „Hazánk vörös zászlaja a város főterén lobog”. Az ezredparancsnokot a harc kiváló megszervezéséért és személyes bátorságáért a „Szovjetunió hőse” címmel tüntették ki.

Makó visszafoglalására már az elfoglalás napján megkezdődtek az előkészületek – a Sulineten megjelent írásban részletesen olvashatnak a történtekről. Annyit elárulhatunk, hogy nem sikerült. Sőt, október 11-én a Vörös Hadsereg Szegedet is elfoglalta.

Kanadában telepedett le

És hogy mi történt az ezredessel, aki gyújtó hangú beszéde után egyszerűen elmenekült a városból, sorsára hagyva a polgárokat? A világháború után, Franciaországon keresztül kivándorolt a tengerentúlra, Ecuadorban telepedett le. Miután fiatalabb leánya családjával 1956-ban disszidált, felesége pedig egy évvel később illegálisan nyugatra szökött, a családot Kanadában egyesítették újra. Az ország fővárosában, Ottawában telepedett le rokonaival, és ott is halt meg.