A Don-kanyarban elesett hősökre emlékeztek

A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak – mondta beszédében a Szegedi Bajtársi Klub vezetője, Csepi László nyugállományú honvéd őrnagy. A Szegedi Bajtársi Klub által szervezett megemlékezésen és koszorúzáson elhangzott: többségében a harmincas, negyvenes éveikben járó, többgyermekes férfiak vesztek oda, pontos számok ma sincsenek. 77 éve, január 12-én indult meg a szovjet támadás, több mint százezer magyar katona maradt ott örökre a Don-kanyar fagyos poklában. Mintegy tízezren nem tértek haza Csongrád megyébe, 2500-3000 szegedi katonát gyászoltak. Értük szólt a szentmise 11 órakor a jezsuita templomban, és rájuk emlékezve helyezték el a koszorúkat fél egykor a Rákóczi téren, Kligl Sándor Háború című szobránál. A két egymásba kapaszkodó sebesült honvéd alakja a Don-kanyarnál elesett Csongrád megyei áldozatoknak állít emléket.

Legalább mínusz 40 fok volt

A Szegedi Bajtársi Klub vezetője Keresztury Dezső Sírversével emlékezett: „Hol nyugszunk, nem tudja barát, feleség, gyerek./Elszórt testünk nyomtalanul nyelte magába a föld”. Január 12-én, amikor megindult a szovjet támadás, legalább mínusz 40 fok volt – idézte fel lapunknak 11 éve egy szegedi túlélő, az akkor 88 éves Palotás József. Sok sebesült katona egyszerűen megfagyott, az elhasználódott felszerelést nem feltétlenül pótolták, még a téli ruházat sem minden esetben jutott el a katonákhoz. Az alábbi sorokat gróf Stomm Marcell vezérőrnagy, hadtestparancsnok február elsejei búcsúparancsából idézzük: „A mindinkább fellépő lőszer- és élelemhiány, párosulva a szokatlan nagy hideggel, megtörte a védők ellenálló erejét. E perctől kezdve a német hadvezetés számára csak tehertételt jelentettünk.”

„E parancsot én nem tudom nektek továbbadni”

„A mai nappal Siebert tábornok úrtól azt a parancsot kaptam, hogy vezesselek benneteket az Olim pataktól nyugatra eső területre, ahol keresztül tudjuk magunkat törni nyugat felé azon az orosz hadseregen keresztül, amelyet a német hadsereg teljesen felszerelt, teljes harcértékű hadosztályai sem voltak képesek áttörni. E parancsot én nem tudom nektek továbbadni, mert nincsen értelme, hogy az agyonfagyott, kiéhezett magyarok ezrei tíz tölténnyel puskánként, üres gyomorral tehetetlenül pusztuljanak el. (...) Ezek után kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok. (...) Isten Veletek, Magyar Honvédek!” – írta a hadtestparancsnok február elsején a megrendítő búcsúparancsban.