Elvitte a Tisza a vasúti töltést

„Ösmerem én a Tiszát, mellette nőttem föl, ha az egyszer megbolondul, nem áll meg a világ végén alul; még ott is egy öles lesz” – ezt mondta az árvízi mentésben részt vevőknek egy tápéi öregember, aki nem volt hajlandó elhagyni a lakóhelyét. Minek, a víz úgyis utoléri: az esetet Mikszáth Kálmán jegyezte le Szeged pusztulása című írásában. „Éjfél után mintegy fél kettőkor a 97-98. számú őrházak között, vagyis az északi végváltótól felfelé mintegy 150 méternyi távolra, a nyúlgát egyszerre mintegy 25 méternyi hosszaságban beszakadt és a víz iszonyú robajjal és zuhogással ömlött át a résen s feltarthatatlanul tört a város felé” – írta le Reizner János a Szeged történetében a tragikus pillanatot március 12-én, hajnali fél kettő felé.

Vaksötétben védték a töltést

Már este nyolckor volt egy té­­ves riasztás, ennek köszönhe­tően kezdett időben menekül­­ni Rókus lakossága – mert a víz néhány óra múlva tényleg jött. Március 5-én este Dóc közelében, a petresi dűlőnél a Tisza átszakította a gátat, reggelre a sövényházi keresztgáton is át­­­­tört. A víz a gátakat egymás után átszakítva haladt Szeged felé. Miután Dorozsmát is elárasztotta, Szegedre már nem vezetett száraz bejárat. A várost már csak az Alföld-vasúti töltés – a mostani algyői va­­súti töltés – óvta – vázolta fel a helyzetet március 5-i cikkünkben Turda Gábor történész, Dóc polgármestere.

Reizner részletesen beszámolt az emberfeletti küzdelemről az ítéletidőben, amivel a gá­­tat védeni próbálták. A viharos szél a fáklyákat is eloltotta, sokszor vaksötétben próbálták tenni a dolgukat a szegediek, akikhez Lukács György kormánybiztos az alábbi felhívással fordult napokkal a gátszakadás előtt: „Rögtön vonuljon ki a lakosság az Alföldfiumei töltésekhez, melyek ha meg nem védetnek, elvész a város, elvész a szegedi nép becsülete és utálattal fog elfordulni az ország azon várostól, amely közönyössége miatt saját sorsát megérdemelte.”

A szélvihar fölkorbácsolta a vizet

Végül a szélvihar fölkorbácsol­­ta víz elsöpörte az utolsó vé­delmi vonalat is. Mikszáth kétezer másik emberrel együtt a Zsótár-házba menekült, innen követte végig, ahogy elönti Szegedet az ár.

Egyszer csak elsötétült minden, kialudtak a gázlángok. „Az éjbe betekintve a magasból az ember nem ismerte föl a piszkos szörnyeteget: azt lehetett volna hinni, hogy az az út... De mikor aztán elkezdtek az úton hordók hemperegni, lábak nélküli lovak és borjúk csúszni, az ember hüledezve kiáltott föl. – Az ott a víz! (...) És egyszerre jött minden ponton. Nem lehetett előle kitérni sehol. (...) A hajnal nem találta meg többé Szegedet... csak a romjait, amint azok apránkint egy piszkos tenger iszapjává válnak.” A város belső és külső területén 36200 holdnyi terület került víz alá, a 75 ezer lakosból közel 150 esett áldozatul az árnak.

Hatvanezren váltak hajléktalanná

Mikszáth Kálmán listázta: „áll összesen: a Belvárosban 249, Felsővároson 99, Alsóvároson 16, Rókuson 20, összesen: 384 ház.” Részletesen fel is sorolja, mely épületek maradtak meg, 60 ezer ember vált hajléktalanná. Ma is láthatjuk, meddig ért az áradat. Az alsóvárosi templomon, a zsinagógán és a város néhány megmaradt há­­­­zán jel mutatja a víz akkori magasságát.

Jöttek menteni Vásárhelyről, Makóról, Temesvárról, Csontváry Kosztka Tivadar, a hí­­res magyar festő is részt vett a munkálatokban. A két szemtanú író, Mikszáth és Jókai Mór írásai a számok mellett az árvízi mentés szívszorító, vagy éppen meghökkentő pillanatait is megmutatják. Jókai A szegedi életmentőkben idézi fel az újszegedi bérkocsis megrázó esetét, akinek kocsiját a hullámok alatt találták meg, benne ült a felesége, ölében a kisfiukkal. Vagy a szegedieket, akik két boroskádban rendezkedtek be, hogy majd a hullámokon lebegve átvészelik az árt – a víz három hónap múlva vonult vissza, folyamatos szivattyúzás mellett. Volt család, amely arra úszó háztetőn vert tanyát családostul, jószágostul. Őket nem tudták onnan lecsalogatni, az író utoljára azt látta, hogy az anya levest főz a tetőn a gyermekeinek.

Tragédiák sora

Mikszáth Kálmán a Szegedi Napló munkatársaként járta az elöntött várost. Leírta: az első két napon, különösen a külvárosokban, a fákról kellett az embereket behordani a várnál készített följárókra, ahonnan aztán száraz földön a Bánátba lehetett menekülni. „Éjjelente, mikor a szél elállt, egész a Belvárosba hallatszottak be a »segítség« kiáltások” – idézte.

Írt anyáról, aki „fuldokol­­va is végső kétségbeeséssel ma­­­­gasra tartá karjaiban gyermekét pólyáiban, hogy az leg­alább néhány percig még meg legyen kímélve a haláltól”, kisgyerekről, aki harminc órát kapaszkodott az ágakba, mert apja visszament a házba testvérét menteni, de a romok alól már nem jött ki senki. 1930-ban lapunkban is megjelent Murka Andrásné visszaemlékezése, aki az aradi vértanúkkal is ta­­lálkozott: őt nyolc gyermekével öntötte ki az ár Rókuson. Ismert cigányprímás menekítette őket Orosházára.

Koporsók úsztak a szegedi utcákon

„Akkor épül fel Szeged olyan naggyá és széppé, mint hajdan volt, mikor a halottak visszatérnek a városba. A nagy katasztrófa napján a dúló vízár felszaggatta az Alsóváros temetőjében a sírhalmokat, s egyszerre csak azt látta a töltésre menekült népség, hogy a halottak jönnek vissza koporsóikban az elhagyott utczákra” – olvashatjuk Jókainál a régi szegedi jóslat kapcsán, ami egy tűzvész után keletkezett. A víz kellett hozzá, hogy a jóslat beteljesedjen – de Szeged újjáépülése már egy másik, sokkal kedvesebb történet.