Városálló ibolya a flaszteren

Gyönyörű tavaszunk van a semmi tél után, én ennyi ibolyát még nem láttam, pedig már másfél évtizede élek Petőfitelepen. Szépen nyílik a kertben, a frissen metszett rózsatövek között és az utcai árok mentén is. Nyáron is megismerem a leveléről, és amikor éppen arra járok a fűnyíróval, egy kicsit mindig megemelem, nehogy nagy pusztítást végezzek benne a tarvágással. Persze, van úgy, hogy elfelejtem, amikor már nagyon tűz a tarkómra a nap, de semmi gond, az ibolya túléli. Jön a következő tavasz, újra nyílik és jelzi, semmi gond.

A mi edzett virágaink azonban semmik ahhoz képest, amelyek a jobb sorsra érdemes Potyka étterem előtt nőnek ki a Csap utcai járdából. Azok tudnak és akarnak igazán élni és túlélni, idén tavasszal egyenesen kirobbanó formájukat mutatják. Az embernek az az érzése, hogy a virág feszítette szét az aszfaltot, a betont – elpusztíthatatlan. Pedig a helyi járatos buszról leszállók közül sokan mennek azon a járdán a Pápai utcáig, vagy akár a Fő térig, de valahogy nem tapossák le. Az pedig számomra teljességgel érthetetlen, hogyan kerül a temérdek virág közé egyetlen fehér. El nem tudom képzelni, honnan tévedhetett oda ez a sokkal ritkább változat?