Dögtemetőből szánkódomb

Rókus halálos veszedelmeként emlegették a Vértót, aminek eredeti nevére még a polgármester sem emlékezett. Lapunk végigkövette a nagy terveket, a feltöltési kísérleteket a század első évtizedeiben – végül a második felében nyerte el végleges formáját a tó és környéke.

Farkas Judit

Az új lakótelep látványterve a Délmagyarország 1963. május elsejei lapszámában. FOTÓ: DM

Forrás: FOTÓ: DM

Már két áldozata van a feketerémnek – adta hírül a Délmagyarország 1911. október 14-én: kitörni készülő kolerajárvány miatt aggódtak Szegeden és környékén. „Rókusnak szinte halálos veszedelme a Vértó (...) amely mérhetetlen bűzzel árasztja el a környéket. (...) az elhullott állatokat a Vértóba dobálják s a dögleletes szag kicsap a Kossuth Lajos sugárútra is.” – írta le az állapotokat lapunk munkatársa. A tó egyike a Tisza-szabályozás előttről megmaradt szegedi vízállásoknak. A másik a Bika-tó.

Köztisztasági telep

A város elhatározta, hogy feltöltéssel szünteti meg a dögtemetőt: kiszakítanak egy részt a Vértóból, ahová köztisztasági telepet építenek. 1912-ben valakinek az a remek ötlete támadt, hogy használják a feltöltéshez a város szemetét. A Vértó környékén élők tiltakoztak, a bűzös hulladék növelné a koleraveszélyt. Nem került szemétre és trágyára köztisztasági telep, és hamarosan kiderült, hogy másra sem épül itt semmi. 1913. május 23-án lapunk új városrészről írt a tó helyén. „A tervek szerint emeletes irodák, hivatalnoki lakások, műhelyek, raktárak, istálló, (...) munkáslakások, étkező, melegedő és hálóhelyiségek épülnek a köztisztasági telep keretén belül.” Először az derült ki, kölcsönt kell szerezni közel 400 ezer koronára. Augusztus elsején már az a hír járta, hogy a talaj az emeletes épületek súlya alatt a következő években besüppedhet. Itt értek véget a telepről szőtt álmok.

Az új lakótelep látványterve a Délmagyarország 1963. május elsejei lapszámában. FOTÓ: DM
Fotó: FOTÓ: DM

Nem tudták a nevét

1928-ban eredeti nevén, Vöröskereszt-tóként említette lapunk, amikor a polgármester engedélyt adott rá, hogy két körtöltésen belüli tóból természetes jeget gyűjtsenek a jégverem-tulajdonosok. A Búvár- és a Vöröskereszt-tó volt a két kiszemelt, „a tanács tudomása szerint ugyanis ezekbe a vizekbe nem torkollik szennyvízcsatorna, a tavak tiszta artézi vízből táplálkoznak”. A tanács rosszul tudta: még a polgármester sem volt tisztában vele, hogy a Vöröskereszt- és a szennyezett Vértó egy és ugyanaz. Amikor eredeti nevét kapta a víz, állt a partján egy vörösre festett kereszt. Lapunk 1912-es cikke szerint a nép nevezte el Vértónak a területet, ahová egykor levezették a régi vágóhíd szennyes, véres vizét. A korabeli térképeken viszont nincs nyoma a környéken vágóhídnak.

Lakótelep mederben

1930-ban jött a következő terv. Felmérték, milyen munkákkal lehetne a legtöbb munkanélkülit foglalkoztatni, a Vöröskereszt-tó feltöltése is a feladatok között volt, területét kiparcellázták volna házhelyeknek. Végül csak a Kis-Búvár-tóig jutottak. A Vértó mai formáját a panelházas övezet megépítésével kapta meg. Az 1970-es évek elején kezdték építeni a tavat körülölelő lakótelepet – Magyarország egyik legnagyobbját –, a házak egy része az egykori tómederben áll. A domb területén is víz volt egykor, amelyet szánkódombnak építettek a lakótelep mellé. A tó megmaradt része záportározó, pihenőhely. A kétezres évek elejére megint bűzlött, az évtized végén rendbe hozták. A tetején a Független Városi Szövetség Magyar Egyesület hozott létre Magyar Történelmi Nemzeti Emlékhelyet, a székelykapukat sánc választja el télen a szánkózóktól.