Száz éve is volt negyven fok

„A hőmérő higanyoszlopa is szédelegve, tántorogva kapaszkodik fölfelé az áttüzesedett hajszálcsövekben. Forró párával tele van a levegő. (...) Kánikula van, tehetetlenül fuldoklunk benne. Idegrendszerünk kimerülten vonaglik, torkunkat olthatatlan szomjúság hasogatja, a szörnyű depresszió a mellünkre fekszik, a szédítően magas, de láthatatlan hő­hullámok lomhái kergetik egymást fö­löttünk...”

Így kezdődik a Délmagyar­ország 1938. augusztus 5-i vezércikke. A múlt század első évtizedeiben is voltak hőhullámok, volt forróság, amit a poros Szegeden még nehezebb lehetett elviselni, mint a megye kisebb településein. Makón 1936 nyarán a legnagyobb hőségben lépett fel jéghiány, ugyanis a háromból két jéggyár nem üzemelt. 1929 júliusának végén pedig a szegedi városháza maradt hideg víz nélkül, mert kevés volt a jég, amit a hűtőberendezésbe rendeltek – szerencsére rájöttek, hogy létezik városi jéggyár is.

40 fok fölött

Ezek a kánikulák még nem a maiak voltak, legyintenének rá sokan, de azért a múlt század első évtizedeiben is előfordultak a mai­­hoz hasonló értékek. 1936 jú­­niusában például Csongrádon mértek 36,1 fokot. Ugyanitt jú­­liusban 1950-ben 41,3 fok volt a legmagasabb mért hőmérséklet. „Még délelőtt a 30 fok Celsius fölé szökkent a higany — árnyékban. Olyan a város ebben az afrikai éghajlatban, mint elpilledt vendég a gőzfürdő szárazjég-kamrájában” – egy érzékletes leírás Szegedről 1948 júliusából. Szóval meleg volt régen is, por volt régen is, de tény, hogy annyi hősziget nem, mint amennyi ma terhel egy nagyvárost. Nem volt viszont klíma, nem volt általános a hűtőszekrény, lássuk, hogyan kerestek enyhülést az emberek? Annyi biztos, hogy a napozó- és strandcikkek mellett a jégszekrények hirdetései is megszaporodtak a Délmagyarország lapszámaiban a meleg hónapok alatt.

Úszóházak kosarakkal

„A kánikulai hőségben az emberek százai keresnek üdülést a Ti­­sza hűs hullámai között. A Ste­­fánia alatti Regdon-fürdő a közönség kedvenc fürdőhelye, mert a legkönnyebben megközelíthető és a hatalmas fürdőházon a közönség minden kényelmet megtalál” – olvastuk egy 1938-as nyári lapszámban. Néha mást is: a Regdon fürdőben esett meg az is, hogy női lábat találtak a fürdőzők. A kánikula kapcsán érdemes az úszókosarakról megemlékezni, amelyekben úgy merülhettek a fürdővendégek a Tisza hullámai­ba, hogy sem uszadékkal, sem a meder szemetével nem ta­lálkoztak. A 20-as években már működtek Szegeden úszóházak, 30-40 éve is lehetett még a szegedi oldalon fürdeni úszókosarakban. A folyóba leengedett szabadtéri medencén a Tisza átfolyt. Ennek a megoldásnak most sem lenne akadálya, ha engedéllyel rendelkező úszóműre telepítenék az úszókosarat, de nem látunk rá példát.

Por és víztelenség

Arról, hogy mik voltak egykor egy jó strandolás kellékei, leginkább az újságok hirdetéseiből kaphatunk választ. Egy 1931-esben fürdő- és evezős sapkát, szemellenzőt, strandszemüveget, műselyem strandernyőt, női fürdőcipőt, fürdődresszeket kínáltak, de nyugágyat is lehetett venni, gőzölt bükkfából. Na de hol fürödtek az emberek Szegeden? „A külvárosban pocsolyába, porba, viztelenségbe fullad minden. Megfelelő, elég fürdő, olcsóak is: hiányzanak” – olvastuk az 1911. július 18-i Délmagyarországban. A Tisza akkor is rendelkezésre állt, de nem volt veszélytelen. A „népfürdetés” az újszegedi parton zajlott, 1926-ban Juhász Gyula is zsűritag volt egy strandszépségversenyen. Ele­inte elkülönültek az „úri” és az alsóbb néprétegek – egészen 1936-ig, amikor a város kezelésbe vette a partszakaszt, hogy évek alatt nagy, városi partfürdőt építsen ki.

Kasztrendszer a parton

Ez ellen volt, aki kifogást támasztott. „A közös fürdő a világon min­­denütt a legdemokratikusabb intézmények közé tartozik, a Hullámfürdőben a velszi herceg együtt fürödhetett az éjszakai lokálpincérrel. Csak Szegeden volt más a helyzet, mintha a Tisza Tápé alatt átalakult volna Ganges-szé, és egy darab Indiát hozott magával: drótsövények választották el egymástól a fürdőzőket, s egymás számára (...) az érinthetetlenek kasztját alkották. Hát ennek az indiai állapotnak most vége van, a városi fürdőhöz fog tartozni az újszegedi hullámtér a közúti hídtól a Bertalan-emlékig, együtt fognak fürdeni a VIII. fizetési osztályba sorozottak a XI. fizetési osztályba tartozókkal, s meg fognak győződni róla, hogy ettől semmi baja nem lesz sem nekik, sem a városnak” – állt válaszul a Délmagyarország 1936. április 2-i vezércikkében. Az öltözködéssel olykor voltak problémák, 1933-ban történt meg a „fürdőtrikó-incidens” az újszegedi plázson. Egy fiatal lány „merész szabású” fürdőtrikóban strandolt, annak is egyik pántját leeresztette, úgy süttette magát a nappal. Rászóltak, nagy vita alakult ki, álltak ki mellette is, ellene is. Végül felöltözött, és sírva elment. Kifogásolta: a férfiaknál még az sem zavarja a népet, ha egy szál nadrágban mutatkoznak.

Sokan fulladtak a Tiszába

Mindig voltak azonban, akik nem ott és nem úgy hűsöltek, ahogy az biztonságos volt – sok tragédiát találunk az első évtizedek sajtótermékeiben. Pedig még kiváló úszó is kerülhetett nagy bajba, ezt mutatta egy 1935-ös eset. Július 15-én szentesi helyi boksz­bajnok fulladt a Tiszába: Oros Lajos kereskedősegéd vízbe esett csónakázás közben, és elkapta az örvény. A tápéi komp közelében gyerekek ugráltak tutajokról a vízbe 1939-ben, az első igazi meleg fürdőnapon: egy kisfiú a tutaj alá került, és nem találták meg a testét. Ugyanazon a napon a vízimentők a közúti híd alól szedtek ki egy fiatalembert, aki örvénybe került. Július 18-án arról jelent meg cikk, hogy megrendszabályozzák a tiszai fürdőzést, mert még a strandokon is nagyon sok áldozatot szed a folyó – különösen a partfürdői csónakkikötőnél, ahol gödrök vannak a víz alatt. A legszomorúbb eset a Maroson történt meg 1936 júliusában: Huszák Ede újszegedi vak kosárfonó tíz­­éves kisfiával fürdőzött, aki kézen fogva vezette addig apját az utcákon. Lászlót elsodorta a víz, napokkal később a Tisza vetette ki a holttestét. Apja még halálának éjszakáján szíven lőtte magát.