Órák és évek

Két hét múlva nagy próbatétel vár az általános iskolákban végzős diákokra. Január 21-én írják a központi írásbeli felvételi vizsgát. A családban is van kiért izgulni, úgyhogy át tudom érezni a hozzátartozók érzéseit. 

Jómagam hetedik osztályban az általános iskolám intézményének gimnáziumában folytattam a tanulmányaimat, így a váltás se megrázó, se különös nem volt. A felvételi is csupán egy elbeszélgetésből állt, és noha jók voltak a jegyeim, se csibészségért, se szókimondásért nem kellett a szomszédba mennem kölcsönkérni, úgyhogy azért benne volt a pakliban, hogy nemet mondanak rám. Hogy nem kellek, mert akkor leginkább így fogalmaztam meg magamban az esetleges kudarcot. 

Persze sokat nem gyötrődtem ezen, mert szerető család vett körül, akik azt erősítették bennem, hogy nincs min aggódnom. Tanuljak becsülettel, és nem lesz semmi baj. Ha pedig véletlenül nem sikerül, majd kitaláljuk, hogyan tovább. Együtt. Édesanyám drukktól összeszorított keze lett a kabalám. Ilyen háttérországgal a későbbi vizsgáimra sem „mindent vagy semmit” kihívásként tekintettem. Komolyan vettem persze mindet, ugyanakkor tudtam, hogy ha nem sikerül, nem dől össze a világ. Ennél többet és jobbat szerető hozzátartozóimként nem is tehettek volna.  A mai napig hálás vagyok ezért. 

Ahogyan azért is, hogy nem a fejem fölött döntöttek, hanem fiatal korom ellenére engedtek beleszólást a sorsomba. Nem csináltak presztízskérdést a továbbtanulásomból, hanem figyelembe vették, hogy én milyen közösséghez szeretnék tartozni. Hiszen a legfontosabb nem az a néhány óra, amelyet az írásbeli és szóbeli vizsgákon eltölt a gyerek, hanem az a négy-hatévnyi közeg, ami utána vár rá.