Városunk kincse: a szögedi embör

Az ATIVIZIG a posztban  a napfény városának leggyászosabb éjszakájának nevezi 1879. március 12-ét. Azt írják, a megemlékezés szomorú, hiszen emlékezünk az elvesztett emberekre, de örömteli is, mert a város újjászületését ünnepeljük. A vízügyi igazgatóság tiszteleg azok előtt, akik az árvíz után a várost újjáépítették nekünk és gyermekeinknek.

Ugyancsak az újjáépítésen dolgozókról emlékszik meg Bátyi Zoltán író. Városunk kincse: a szögedi embör című írását az alábbiakban változtatás nélkül olvashatják.

Árvíz volt. Méghozzá nagy, város pusztító De ez már csak egy emlék. Nézzétek a szép palotákat, tereket, széles sugárutakat, a szobrok bronzarcát. Szeged, a palotás, igen, szebb lett, mint volt.

Jómagam is írtam már a Tisza parti városunk kincseiről, a Dómról, a városházáról, a Kárász utcáról, Klauzál térről, az egyetemről, a belvárosi palotákról, és még folytathatnám a sort. De mit ér ez a sor, ha a Szegedet pusztító nagy árvízre emlékezve, most, a 144. évfordulón nem írok Szeged legértékesebb kincséről: a lakóiról.

Igen, azokról az ezrekről, akik 1879. március 12-én, a víz betörésekor még jajveszékelve futottak magaslatot keresve, hol nem lepheti el őket az ár. Az emberekről, akik másnap, és talán még egy héttel később is azon törték fejüket, hol kellene egy új várost építeni, amit nem veszélyeztet még egyszer ilyen szörnyű katasztrófa. Az emberről, aki aztán megmakacsolta magát, eltakarította a törmelékeket, új alapokat ásott, hallgatta okos mérnök szavát, miért is kell új nyomvonalon meghúzni az utcákat, feltölteni a területet, kemény téglából építeni a házat, és ásót ragadott a kezébe.

Igen, itt Szegeden épített, nem más vidékre menekülve. Dühösen köpött a tenyerére és csak ásott, lapátolt, akkor is, ha szakadt a bőr. Alapot rakott, falat emelt, tetőt ácsolt, majd fákat ültetett, teret csinosított, és mit törődött azzal, hogy az ő nevét soha senki nem fogja beleírni a történelemkönyvekbe.

A szögedi embör konok dühe elpárolgott aztán. Nézzék csak a palotákat, amit nem is építhetett másként, csak szelíd szeretettel, hiszen oly csodásak a házak díszei, amilyen csoda csak örömből születhet. Igen, palotákat épített, örömmel, büszkeséggel a városnak, és földszintes, gyorsan átvizesedő házakat magának a külvárosokban, ahol aztán se szép díszekre, se köves útra nem futotta még évtizedekig.

De a szögedi ember akkoriban még nem panaszkodott, hogy nem tudja a legújabb modellre lecserélni az okos mobiltelefonját, és lakásában akadozik a széles sávú internet. A szögedi embör ásott, lapátolt, több volt benne az erő és a hit, mint amennyit mi, a XXI. századot megért emberek el tudnánk képzelni. És a szögedi embör vasárnap délelőtt ünneplőben hallgatta a térzenét az új városháza előtt, megcsodálta tornyát, de megcsodálta az úri kisasszonyok hosszú szoknya alól kivillanó kecses bokáját is. És másnap indult a dolgára, mert munkája akadt ezernyi. Körtöltést is kellett építenie, meg színházat, múzeumot, iskolákat, szállodákat, vendéglőt, ahol kérges tenyerével ölelhette a boros poharat.

És meg kellett építenie a Dómot, a fogadalom templomát.

Oda kellene ma minden szegedivé vált szögedinek kivándorolni, és letenni egy szál virágot. Mert ma minden tisztelet Szeged legnagyobb kincsét, a várost újjáépítő polgárt, kereskedőt, mérnököt, kubikost, kőművest, tetőfedőt illet. A névteleneket, akik dehogy voltak névtelenek. Szögedi embörnek hívták mind, mosolyukat megfakult képeslapok őrzik, emléküket, ugye nem feledjük soha...

Bátyi Zoltán