Előítéleteim

Ha kérdeznek, azt mondom: próbálok mindent úgy megélni, hogy „átfolyatom, áteresztem” magamon, mintha velem is megtörtént volna az, amit csak láttam és nem voltam alanya, résztvevője. Eddig bevált.

 Tömeg- vagy közösségi közlekedéssel járom Szegedet, a megyét, nincs autóm és nekem így kényelmesebb. Mint az egyik szegedi centrumot, a Mars teret napjában többször érintem. Rengetegen megfordulnak ott, és bizonyára tapasztalták, hogy a padokat szinte kisajátították a hajléktalanok: ott esznek, isznak, fekszenek, alszanak – élnek. Esőben a fedett váró padját is elfoglalják. És kukáznak. Ezt, illetve ruházatukat, ápoltságukat látva többen meg sem kockáztatják, hogy a buszra, trolira várva leüljenek valamelyikre. Idegenkedünk, kerüljük a kontaktust, a közvetlen érintkezést, ha kérnek és adunk pár forintot, azt igyekszünk úgy átadni, hogy ne érjünk hozzájuk. Könnyen kitalálható, honnan tudom… Szemét dolog, de így van. Talán érthető. Hallani a csevegéseket, találgatjuk, hogyan kerültek az utcára? Válás, alkohol, munkahely elvesztése, vagy együtt mind, egymásból következve. Szinte egytől egyig férfiak, alig akad köztük nő, ha van, hamar megtalálják a hangot, a közös témát, a fogyasztani valót a férfiakkal.

A hajléktalanok közül többet látásból ismerek. Biztos mások is. Ha pénzt kérnek, adok, főleg az őszintének, aki bevallja, piára kell. Ez is előítélet. A nagyjából korombeli, magas, szakállas is ismerős arc, a Mars téren és környékén kukázik. A minap a Bartók téren találkoztunk. Leejtettem valamit, a pad alatt landolt, „tornáztam”, de nem értem el. Egyszer csak azt látom, nyúl egy kéz, felveszi és visszaadja. – Nagyon köszönöm – motyogtam, és nagyon szégyelltem magam. Az előítéleteimre emberi, természetes gesztus volt a válasz. Köszönöm...