Kéz katasztrófa

Madárcsontozatú tinédzserként valószínűleg bubifóliával vastagon betekerve kellett volna élnem az életem pár évig, de mivel nem így volt, gyerekkoromban háromszor is sikerült eltörni a karom. Mind a három eset elég idétlen volt: egyszer egy domboldalon lerohanás során, egyszer egy biciklis esést követően, egyszer meg egy focimeccsen ért a kartörés. Persze fájt is, de a legrosszabb az egészben az volt, hogy láttam a saját testrészeimet össze-vissza görbülni és tudtam, hogy most valami baromi rossz dolog történt velem.

Valami hasonló átfuthatott azon klímaaktivisták agyán is, akik legutóbb ipari ragasztóval ragasztották a kezüket a hamburgi és düsseldorfi reptér aszfaltjához: lehet, hogy azok az aszfaltra tapasztott ujjak már sosem lesznek a régiek. Nézni is fájt, ahogy a kifutópálya darabjaival együtt vésték fel azokat az ökotudatos ujjakat a talajról.

Persze megértem, radikális módszerekkel jól rá lehet irányítani a figyelmet egy problémára, fiatalon meg amúgy is menő tüntetni – én is meneteltem bőszen az egykori tandíj ellenes tüntetésen Szegeden (bár, bevallom, a tüntetésen a csajozás is legalább annyira érdekelt, mint a tandíjmentesség).

De vissza a mindenhova odaragadó klímaaktivistákhoz: értem én, hogy szinte őrületbe kergeti őket a fosszilis energiák nyakló nélküli felhasználása, de akkor meg mivel közlekedjünk? Hajtson mindent elektromos motor?

Hát jó, ahhoz viszont kell akkumulátor is, ahhoz pedig nélkülözhetetlen a kobalt. A fémet többnyire a kongói bányákból szerzik be, ahol a nehézgépek mellett ezrével dolgoznak nők és gyerekek is.

Egyszer talán egy ilyen bánya mellé is odaragaszthatnák magukat a lelkes aktivisták. Bár lehet, hogy ott nem bánnának velük olyan kesztyűs kézzel, mint az európai reptereken.