Minden imára szükség van

Augusztus 1-jén volt Bálint Sándor születésének 119. évfordulója. Remélem, hogy sokan emlékezünk a legszögedibb szögedire. 

Szeretett városunk méltatásának rendszerint elmaradhatatlan szereplője Szent-Györgyi Albert, Nobel-díjas büszkeségünk. Ám meggyőződésem, hogy ugyanilyen büszkék lehetünk hitvalló néprajztudósunkra is, akinek jellemét a keresztényi szeretet példaképeként őrzi a helytörténeti emlékezet. Hiszen az ember test, szellem és lélek egysége, mindhárom minőségét illetően fontos, hogy akadjanak ösztönző példaképei. 

Bálint Sándor szellem és jellem kiválóságát tekintve egyaránt utat mutatott. A szögedi nemzet és az Alföld szakrális néprajzának úttörő kutatójaként olyan értékek fáradhatatlan krónikása volt, amelyek ma már csupán morzsáikban léteznek, és azokat is napról napra kíméletlenül csipegeti a feledés. Szolgáló szeretetének bizonyítására pedig elég csak azt megemlíteni, hogy neki még a Miatyánk legnehezebb sorát is sikerült megvalósítania: „miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. 

43 évvel ezelőtt távozott az élők sorából, de vannak még, aki személyesen ismerték. A lapunk által tiszteletére szervezett emlékbeszélgetésen Gyulay Endre nyugalmazott püspököt és Apró Ferenc várostörténészt kértük fel, hogy meséljen Bálint Sándorhoz fűződő emlékeiről. A podcast a delmagyar.hu weboldalunkon meghallgatható. 

Bálint Sándor jellemével, egész életével már bizonyított. Most rajtunk a sor. A hétvégén rendezik az alsóvárosi templomban a Havi Boldogasszony búcsút, ahol Gyulay Endre a szombat délutáni szentmisét boldoggá avatásáért ajánlja föl. 

Karikó Katalin Nobel-díjáért két éve az ország drukkol. Talán jogos remény részemről, hogy Bálint Sándor boldoggá avatását szerette szögedi nemzete éppígy szívügyének érzi. Csodára várunk, amelyhez minden imára szükség van. Hogy Szeged lakossága bizonyíthassa, hogy a szellem és a jellem kiválóságait egyaránt elismeri, példaképként megbecsüli, emléküket büszkén őrzi, soha nem feledi.