2024.02.25. 08:20
A testet, a lelket és a szellemet is meggyötörte a kommunizmus időszaka
A szabadság ügyéért életüket áldozó hősök mellett a kisemmizettek, a boldogulásukban ellehetetlenítettek is a kommunizmus áldozatainak tekinthetők – világított rá Miklós Péter címzetes professzor. Az eszmetörténésszel a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja apropóján beszélgettünk.
Az eszmetörténész kiemelte, hogy generációk nőttek föl elnyomásban, itatódtak át a tehetetlenség érzésével. Fotó: Gémes Sándor
Fotó: Gemes Sandor [email protected]
2000-ben nyilvánította az országgyűlés február 25-ét a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjává. 1947-ben ezen a napon fogták és hurcolták el a Szovjetunióba az akkori kormányzópárt, a Független Kisgazdapárt főtitkárát, Kovács Bélát bírósági ítélet és jogszerű alap nélkül. Húsz évre ítélték.
Hatalom valódi támogatottság nélkül
Ez mutatta azt, hogy Magyarországon akkorra már nem volt jogállamiság, szabadság, hanem a szovjet érdekszféra részévé vált hazánk, ahol a legitim politikai vezetőkkel, a kormányzópárt második emberével azt csinálhattak a megszállók, amit csak akartak
– magyarázta Miklós Péter eszmetörténész, címzetes professzor, aki a kommunista diktatúra hazai kiépülésének kezdeteként a szovjet megszállással párhuzamosan az 1944-es évet határozta meg. Kiemelve, hogy valódi támogatottsága, legitimitása soha nem volt a kommunista pártnak.
1945-ben a választásokon nagyon gyönge, 17 százalékos eredményt tudtak elérni, 1947-ben csalással is csak 22 százalékot. Tehát a magyar társadalom a demokratikus választásokon és a kulisszák mögött is nemet mondott a kommunistákra
– jegyezte meg.
Így vagy úgy, de mindenki áldozat
De kik is voltak a diktatúra áldozatai? Egyrészt azok, akik kezdettől fogva ellenálltak, például az 1956-os forradalom résztvevői.
Nagyjából huszonhatezer elítéltről beszélünk, és közel kétszázezren hagyták el az országot. Hét-nyolcszázezer közé tehető azoknak a száma, akiket kényszermunkára, málenkij robotra hurcoltak a kommunista Szovjetunióba 1944-45-ben. 1948 és 1952 között körülbelül kétszázezer parasztgazda ellen indult eljárás és született bírósági ítélet, amely szabadságvesztéssel vagy valamilyen mértékű vagyonelkobzással járt
– sorolta a felkavaró adatokat az eszmetörténész.
Úgy fogalmazott, hogy az 1950-es évek közepére, a Rákosi-korszak tombolásának időszakára nem volt a magyar társadalomnak olyan rétege, amelyet fizikailag, lelkileg vagy szellemileg ne gyötört volna a kommunista elnyomás. A kádári diktatúra pedig folytatta a terrort, csupán az eszközök finomodtak, mert a sok retorzió példája elvezette a társadalom tagjait a csöndes, a rendszerhez idomult öncenzúráig.
A kádári ember pszichéje sokkal erőteljesebben károsodott a politikai önkorlátozással, mint amikor még megvolt a szabadság iránti igény, de kívülről, erőszakkal nyomták el
– hangsúlyozta Miklós Péter.
A kivégzettek, elhurcoltak, tsz-be kényszerítettek és öngyilkosságba hajszoltak mellett azok is áldozatnak tekinthetők, akik a diktatúra miatt elestek például a külföldre utazás vagy a továbbtanulás lehetőségétől. Generációk nőttek föl elnyomásban, itatódtak át a tehetetlenség érzésével.
Elmaradt a szembenézés
A szellemtörténész vármegyénkből a tavaly októberben elhunyt, szegedi születésű Dávid Szaniszla történetét emelte ki az áldozatok sorából, aki pusztán az ’56-os forradalomról őszintén megvallott gondolatai miatt került börtönbe.
Semmit nem csinált, nem vett részt az eseményekben, csak elmondta az igazságot a Rákosi-korszakról és a forradalom jogosságáról. Ezért két év börtönt kapott, majd minden eszközzel nehezítették pályakezdését diplomás mezőgazdasági gépészmérnökként. Sokszor volt alkalmam beszélgetni vele, végtelen derűt és nyugalmat sugárzott. Érdekes, hogy a besúgók és az ügynökök a mai napig képtelenek szembenézni a múltjukkal, ellenben sok áldozat képes megbocsátással gondolni ezekre az időkre
– zárta a beszélgetést Miklós Péter.
