Petike a lépcsőházban

Aki már látott gyereket közelről, az tudhatja, hogy soha az életben nem lesz olyan szituáció, amikor egy óvodás azt mondja, hogy „köszönöm apa, de ezt a kétszáztizennyolcadik plüssöt inkább már ne vegyük meg”. Erre az egyre biztosan mérget lehet venni: plüssállatból nincs olyan, hogy elég.

És mégis, hiába gázolunk bokáig a kitömött majmok, barikák vagy plüssmackók tengerében, egyik-másik időről időre kiemelkedik a tömegből, és mint aktuális kedvenc egyeduralkodóként pöffeszkedik az ágy végében, vagy kíséri kis gazdáját az óvodába.

Manapság ezt a kitüntető pozíciót Petike tölti be nálunk. Nehéz megfejteni, hogy mivel vívta ki ezt a rendkívüli megbecsülésnek örvendő helyzetet, lévén Petike egy meglehetősen viharvert, enyhén túlsúlyos csibe. Ennek ellenére nálunk most ő a plüsskirály, így különösen nagy csapás volt, amikor egyszer csak Petike a mama lépcsőházában elveszett.

Enyhítő körülmény, hogy megannyi cucc, két háromfelé szaladó unoka és egy kerge kutya társaságában még egy nagymama esetében is előfordul, hogy valami lepottyan. Legutóbb Petike jutott erre a szerencsétlen sorsra.

Ámde aggodalomra semmi ok, mint minden mesének, az enyémnek is happy end a vége. Egy kedves szomszéd megmentette a magányosan tengődő plüsscsibét és a korlátra ültette. Így Petike rövidesen visszakerülhetett aggódó gazdájához, a hálás nagymama pedig egy csokival megtámogatott köszönő üzenetet tett ki a lépcsőház üzenőfalára.

Erre pedig, hogy teljes legyen a boldogság, egy válasz is érkezett, így a kopott, szürke lépcsőház egy napra egy kicsit melegebb, barátságosabb hely lett, ahol még egy ideiglenesen elárvult plüsscsibe is biztonságban érezheti magát.