Földön, vízen és levegőben is mentett életeket

Március első napjaiban búcsúztatták el a szegedi mentőállomáson a Dél-Alföld legismertebb mentésirányítóját. Mulati Árpád 43 évet töltött az Országos Mentőszolgálat kötelékében – előbb mentőápolóként, majd mentésirányítóként. Pedig amikor 1980 utolsó hónapjában hirtelen ötlettől vezérelve bekopogott állásért az állomásra, nem is ez volt az elképzelése.

Postai dolgozóból lett egészségügyi szakember

– A postánál dolgoztam anyagbeszerzőként. Aztán egy nap belegondoltam, milyen jó lehet szirénázva rohangálni a városban, ezért 22 évesen elhatároztam, hogy jelentkezek a mentőkhöz gépkocsivezetőnek – kezdte történetét Mulati Árpád. Terve azonban egyből léket kapott, mert nem volt szabad állás ilyen pozícióban. 

– Felajánlották viszont, hogy legyek ápoló. Kezdjem el a képzést, és ha közben lesz üresedés – ami akkoriban ritkán fordult elő – átmehetek gépkocsivezetőnek. Igazából megdöbbentett ez a javaslat, mert soha eszembe sem jutott, hogy egészségügyi területen helyezkedjek el. De úgy döntöttem, élek ezzel a lehetőséggel, és aztán időközben annyira megtetszett ez a munka, hogy később már eszembe sem jutott, hogy váltsak – mosolygott.

A hivatás iránti őszinte érdeklődést és szorgalmat már abban az időben is értékelték a mentőszolgálatnál, így támogatták Mulati Árpádot az előrelépésben. Rövid idő alatt eset-, majd rohamkocsira került, vagyis a legmagasabb szintű ellátóegységek tagjává vált. 

– Tizenöt évet dolgoztam rohamkocsin, közben a 90-es évektől mentőhelikopteren is szolgáltam, amit szintén nagyon imádtam. A föld és a levegő után pedig a víz is bekerült az életembe, hobbi szinten ugyanis bekapcsolódtam a vízimentők munkájába is – mesélte. Később tapasztalatát a mentésirányításban is kamatoztatta, az állandó létszámhiánnyal küzdő területen ugyanis szükség volt szaktudására. 

Ottragadt, de már nem bánja

– A 2000-es évek elején ez még nem volt külön szakterület a mentőknél, főleg olyanok dolgoztak itt, akik egészségügyi okokból már nem tudták a vonulást folytatni, de maradni akartak a mentőszolgálat kötelékében. Őszintén megmondom: nehéz volt leszállni a mentőről, egy ideig együtt is csináltam a két területet. De aztán egyre nagyobb szükség volt rám az irányításon, így végül az maradt a munkaköröm. Viszont addigra ennek a szépségeit is sikerült megtalálnom. Az irányítás 2006-tól került fókuszba, akkor végeztek komoly fejlesztéseket a területen. Mostanra pedig lassan külön szakmává válik. Már nemcsak úgy tekintenek a mentésirányítókra, mint akik felveszik a segélyhívó telefonokat. A mentőegység kiérkezéséig ők látják el tanácsokkal a bajbajutottakat. Ők azok, akikkel először találkoznak a segítséget kérők, vagyis megalapozzák az egész mentést a bizalom megteremtésével. És szerencsére az emberek egyre hajlandóbbak a helyszíneken segíteni, így a mentésirányítók tanácsadásával napi szinten történnek újraélesztések, sebellátások, szülések vagy éppen légútbiztosítások is  – sorolta Mulati Árpád.  

Utolsó munkanapján visszaülhetett a szirénázó mentőbe

Az utolsó 20 évet tehát főleg ebben a szerepben töltötte a mentőknél, éppen ezért sikerült különösen emlékezetesre utolsó munkanapja.

– Éjszakai szolgálatban voltam mentésvezetőként. De bejött hozzám Zentay Attila regionális igazgató és annyit mondott: öltözz. Valahonnan szereztek nekem egy 90-es évekbeli formaruhát, amiben a mentők akkoriban szolgáltak, majd miután felvettem, aznap éjszaka vele vonulhattam a rohamkocsin. Bár egy csendes műszak volt, csupán két egyszerűbb, belgyógyászati esethez hívtak bennünket, ez maradandó élmény volt számomra. Azt, hogy újra kocsira ülhettem, meg is könnyeztem – árulta el lapunknak.

És hogy 43 év után hogyan tud még mindig ennyire lelkesedni munkájáért? Mulati Árpád azt mondta, nehéz megfogalmazni, mi ragadta meg ennyire. 

– Érdekes, változatos ez a munka, ráadásul nagyon jó társaságban, nagyon hasznos dolgot lehet végezni. A rohamkocsin természetesen voltak szomorú eseteim is, de megtanultam, hogy ezeken nem szabad rágódni, mert az vinné el ennek a munkának a varázsát. Mindenkit mi sem tudunk megmenteni, ezt el kellett tudni fogadni. Inkább a sok pozitív sikerélménybe kapaszkodtam mindig, amik el tudták homályosítani a kudarcokat. Azt gondolom, csak szeretni kell, amit csinálunk, és akkor tudja és akarja is az ember csinálni – fogalmazott.

Még nem tudja, milyen a nyugodt nyugdíjas élet

Ennek ellenére már várta nyugdíjazását, mert mint mondta, még rengeteg dolgot szeretne csinálni és végre a hobbijára is több időt szánni. De amikor az emlékezetes utolsó ügyelete után távozni készült, ismét kicsordult a könnye. És nem csak azért, mert tudta, hogy egy korszak lezárult. 

– Az udvaron szirénaszóval fogadtak a kollégák, még azok is bejöttek, akik szabadnaposak voltak. Ezt követően pedig még a vezetői stáb is elbúcsúztatott, oda is eljöttek azok, akik már nem dolgoznak nálunk, de sokáig munkakapcsolatban voltunk. Szóval, olyan mennyiségben ömlött rám a szeretet, hogy az hihetetlen – mosolygott.

A legendás szegedi mentődolgozó már több mint egy hónapja nyugdíjba vonult, de mint mondta, még nem tudja, mit jelent ez a kifejezés. Unatkozni ugyanis egyelőre nem volt ideje és őszig annyi bejegyzése van a naptárjában, ami kiteszi a napi 8 órás munkaidőt erre az időszakra. 

– A hobbim lett most a főállásom: a vízimentőknél az evezős Európa-bajnokság és a kajak-kenu világversenyek szervezése jelenleg minden szabadidőmet lefoglalja. Emellett pedig oktatok is, amit szintén nagyon szeretek. Mert ha a hallgatóságból csak egy-két ember megjegyez valamit, amivel aztán életet tud menteni, már elmondhatom, hogy megérte az a nap. De be kell valljam, hiányzik a munka is. És amikor látok egy mentőautót, mindig megdobban a szívem – mondta zárásképpen.