Mindvégig hű maradt a Szegedi Szabadtéri Játékok szellemiségéhez

– Hogyan emlékszik vissza a Reök-­palotában töltött gyermekéveire?

– Kétéves voltam, mikor szüleimmel és nagymamámmal az épület sarokerkélyes, tanácsi bérlakásá­­ba költöztünk. A Reök-palota esztétikai értéke egész életemre kiható élmény volt számomra.

Csodálatos volt itt felnőni, ami kötelezettséget is adott számomra.

Hogy nem mehetek egy bizonyos szint és világnézet alá, amelyet Reök Iván kultúrmérnök szellemisége képvisel, akinek volt igénye arra, hogy valami olyan szépséget teremtsen, amely messze túlmutat az életén. Ez tartásra kötelez, amelyben nem a ma elvárásainak és konfliktusainak kell megfelelni, hanem tudomásul kell venni, hogy rajtunk túlmutató kötelezettségünk van mindazzal, amit képviselünk.

– Mi vonzotta a kulturális menedzser pályára?

– 35 évvel ezelőtt a Jézus Krisztus szupersztár produkcióban Kajafás szerepét Gregor József énekelte, akinek a hangja és a személyisége teljesen magával ragadott. Operamániás lettem, eredetileg operaénekesnek készültem. Később volt egy évad, mikor énekeltem is éppen Kajafás szólamát a Margitszigeti Szabadtéri Színpadtól a Pulai Arénán át Magyarországon Szolnoktól Békéscsabáig.

Azonban elég hamar rájöttem, hogy a színpadi lét nem nyújtja számomra azt a katarzist, mint amit feltételeztem. Beláttam, hogy nem ez az én utam, ellenben a menedzsment nagyon izgatott.

– Mely eredményeire a legbüszkébb?

– Mindenekelőtt a 2019-es évadra, amely műsorpolitikailag megmutatta, hogy mire képes e szervezet. Rettenetesen gazdag prémium műfajkínálatot nyújtott az operán át a határon átnyúló együttműködésig. A rekonstrukció után megnyitotta kapuit az Újszegedi Szabadtéri Színpad is. E közel másfél évtized során továbbá a REÖK is elfoglalta méltó helyét, valamint a szabadtéri szinte teljes infrastruktúrája megújult. Ugyanakkor legalább ennyire büszke vagyok a tavalyi évadra, hiszen úgy gondolom, egy felettébb szorító helyzetben érvényes választ adtunk a körülmények kihívásaira mindenek­előtt az Akárki vonatkozásában Harangozó Gyulával és Bodolay Gézával. A 2019-es évad elsöprő sikere, 650 millió forintos bevétele után a 2020-as évad macskaköves, árbevétel nélküli visszafogottságával egy nagyon fontos, új kulturális misszió indult. 1931-ben, mikor a Passiójátékot bemutatták, a szabadtéri népszínház volt, ahol anyagi korlátok nélkül lehetett jelen lenni. Elindult bennünk a gondolat, hogy a TAO-rendszer megszűnésével, egy közvetlenebb finanszírozási módra történt átállással talán vissza lehetne térni az alapító atyák szellemiségéhez.

– Melyek voltak a legnehezebb évek?

– Két olyan évadunk volt, mikor kérdésessé vált a szabadtéri lezajlása. Először a fogadalmi templom rekonstrukció­ja, majd a pandémia miatt. Sokszor kérdezik tőlem, hogy mitől vagyok ilyen nyugodt mindig, mintha szenvtelen lennék. A szabadtéri esetében egész évben dolgozunk valamiért, ami az előadás előtt egy órával még mindig nem biztos. Ezt csak nyugalommal lehet művelni. Mikor a koronavírus miatt kérdésessé vált tavasszal, hogy meg tudjuk-e tartani a játékokat, rajtam semmi nem látszott, hiszen olyan messze volt még a nyár. Ha nyolckor szakad az eső, kilencig még elállhat, és kigyúlhatnak a fények. Nekünk az volt a dolgunk, hogy hűek maradjunk a Szegedi Szabadtéri Játékok szellemiségéhez. Nem élő emberekhez, szervezetekhez, aktuális kultúrpolitikához, hanem egy kilencvenéves tradícióhoz. Minden más elvárás csak ezután jöhetett. Ez olykor konfliktusokat szült, de azt gondolom, csak ez lehetett az igaz és tisztességes válasz a vállalásunkra.

– Évek óta immár színpadra is állít produkciókat. Mikor lobbant fel érdeklődése a rendezés iránt?

– A doktori is­kola mellett elvégeztem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színházi rendezői képzését, hogy ne csak kívülről tudjak beleszólni a produkciókba, hanem belülről is értsem a folyamatokat. Ott keltette fel az érdeklődésemet az a színház-esztétikai forradalom, amely éppen kibontakozóban van. Az anyaországi színházak zömmel a hagyományos, realista színházi irányzatot követik, miközben a határon túli színjátszás expresszívebb, más hatásmechanizmussal dolgozik.

– Előszeretettel visz színre Molié­re-komédiákat és különféle abszurd darabokat.

– Moliére-ben a tökéletes művek és a humor lehetősége vonz. Az abszurd pedig egy kísérletezés. Legutóbb Witold Gombrowitz abszurd drámájának átiratát vittük színre a REÖK Stúdiószínpadán. A szöveget Bodolay Géza készítette Ájvonne, a berliminszki menyasszony címmel. Izgalmas kihívás volt. A mű sokféle feszültséget érint: generációs problémákat, hatalmi viszonyokat, belső elfojtásaink felszínre kerülését ironikus hangvételben. Az első darabom, amelyben meghal va­­laki.

„Nekünk az volt a dolgunk, hogy hűek maradjunk a Szegedi Szabadtéri Játékok szellemiségéhez.”

– Mi a véleménye a Szegedi Nemzeti Színház és a Szegedi Szabadtéri Játékok összeolvasztásáról?

– Rövid ideig, de dolgoztam az összevont struktúrában. Még igazgatóhelyettesként az akkori, rendkívül éleslátó önkormányzati biztossal, Mádi Zoltánnal közösen szorgalmaztuk az intézmények szétválasztását. Az elmúlt 15 esztendő, amely az önállóságról szólt, egy nagyon progresszív, a kor kihívásainak megfelelő és bizonyított modell volt. Persze ez nem jelenti azt, hogy a mostani összevonással járó modellváltásnak ne lehetne létjogosultsága, ha a fenntartó ezt így gondolja.

– Ön azonban már nem kíván ennek része lenni.

– Az önálló korszakhoz kapcsolódtam, abban voltam hiteles, Harangozó Gyula művészeti igazgatóval erre tettük fel a vállalásunkat. Szeged kultúrpolitikáját az elmúlt időszakban nem egy, a területért felelős szakpolitikus határozta meg, ezeket a funkciókat a város eddig a markáns, önálló intézményi kultúrpolitikát képviselő szervezeteivel bonyolította. Mi erre szocializálódtunk, nincs értelme belemenni egy útba, amelyben nem hiszünk már igazán. Nem elvitatva, hogy működőképes lehet. Tiszta és európai döntés volt részünkről az elválás, amely szerintem mindkét oldalról példamutató módon történt. Eljutottunk a szabadtéri csúcsáig. Igazán csak a fantáziánkon múlt, hogy mit valósíthattunk meg. Mindent megtehettem, amiről csak egy színházvezető álmodhat. Nincs hiányérzetem, a Szegedi Szabadtéri Játékok brand nagyon megerősödött. Ha a Jóistennel nyolc évvel ezelőtt kezet kellett volna fognom, hogy mindez így zajlik majd, bátran és boldogan csaptam volna a tenyerébe.

– Hogyan tovább?

– Folytatom az oktatást a szegedi művészeti karon, és a rendezést is. A többit egyelőre nem tudom, ez életem első olyan váltása, mikor nem valamit valamire cseréltem el, hanem valamit annak érdekében, hogy az maradhassak, aki vagyok.