Csernik Szende mesemondó Erdélyből indult szerencsét próbálni

A vásárhelyi művelődési központ előtti tér egyik padján ülve beszélgetünk, a mellettünk elhaladók sorra köszöntik őt, kedélyesen viszonozza, rögtön el is mosolyodik. Szinte kacagva magyarázza: sokat jár Vásárhelyre, szeret itt lenni. Csernik Szende mesemondónak egykor Sepsiszentgyörgy volt, most a nógrádi Hont község az otthona, de láthatóan szerte a világban jól érzi magát. Azt mondja, szerencsét próbálni jött el szülőföldjéről, távol otthonától ismerte meg igazán lelkében élő örökségét.

Ilyenkor csöndesen vannak

– Hiszek a mesékben, hiszek az élőszóban, a kincsben, a mese teremtőerejében. Mert a mese-szó a nép összetartó íze, lelke, a mesemondó ezt közvetíti – vallja a székely mesemondó. Lábain bábok, felettük hatalmas szoknya, szívében az egykori erdélyi otthon emléke, lelkében ezernyi mese. – Úgy látom, a gyerekek nagyon szeretik azokat a történeteket, amelyekkel az életet hozom el. A személyes, valós események feldolgozásakor igazán ráhangolódnak az előadásra. Azt veszem észre, ilyenkor mindannyian csöndesen vannak. A mese csudálatos teremtőerejétől szárnyalhat a gyerekek fantáziája – mondja. Előadásaiban hosszasan mesél otthonáról, a mesebeli tájról, ahonnan érkezett. Mindezt olyan részletesen, olyan szavakkal, ami felszabadítja a gyerekek képzelőerejét.

A szerencse próbája

– Máig a gyerekkoromat meghatározó teremtőerő, a mese ad alapot életemhez – meséli. Szende csodálatos környezetben nőtt fel a Székelyföldön, mégis el kellett onnan jönnie ahhoz, hogy meglássa a benne élő örökségét. Ahogy ő fogalmaz: itt megtalálta a gyerekkorában kapott kincsesládát. Fiatalon, két gyerekkel és a férjével indultak szerencsét próbálni Magyarországra. – Nem tudom, vajon ha otthon maradok, akkor is kiderül-e mindez, utolér-e a mese. De valószínűleg a Jóisten mindig is előkészítette ezt nekem, már akkor tudta, míg Erdélyben éltem, csak én nem sejtettem még. A mesélés számomra összeforr a lá­bita bábozással. Egyszer csak úgy gondoltam, meg kell eleveníteni a szereplőket, s mivel a kezeim már foglaltak voltak, bábok kerültek a lábamra, s egy szép nagy terebélyes szoknyácska. Így lettem egyszemélyes bábszínház: a szoknyám lett a háttér, amelyen házikó és fácska is van, s az alól bújtak ki a székely szereplők. Róluk mesélek leginkább, az ő életüket igyekszem visszaadni. S az én meséimben a székely szavak székely ízzel vannak ízesítve, hiszen abból a világból jöttem, s ugyanúgy tudom visszaadni a meséket, ahogy egyszer én kaptam őket.

Nagytata zokniból

Szende előadásának egyik legizgalmasabb részében nagyszüleiről mesél az őket megszemélyesítő bábokkal.

– A gyerekek nagyon szeretik, ha az élet szól hozzájuk. Ilyenkor tudják, érzik, hogy valóságos és nem kitalált történetet hallanak. Ilyenkor mintha jobban kapcsolódnának, csendesebben is vannak. Egyszer Marosvásárhelyen egyikük azt mondta nekem, az ő nagytatája már meghalt, majd az előadás végén, amikor a bábbal játszott, kérte, hadd vigye haza magával. Mondtam neki, én még mesélek sokat a nagytatával, de megosztottam vele, hogyan készíthet magának egy ugyanolyat. Kapkodta a levegőt, úgy mondta, hogy jó, készítek. Azt érzem, ezzel a mesével annak is adok nagymamát és nagytatát, akinek nincsen.

Adj nekik szárnyakat

– A mostani gyerekek már úgy nőttek fel, hogy kész képeket kapnak a televízióból, emiatt kevesebbet ábrándoznak – mondja Csernik Szende. Tíz évvel ezelőtt egy-másfél órán át is játszi könnyedséggel kötötte le a gyerekek figyelmét, manapság fél óra után fáradni látja őket. – A mesében nem az alany és az állítmány játéka a lényeg, hanem a sok szép melléknév, a leírások. Eleinte pont az zavart, hogy nem tudták kivárni, míg leírom, honnan jöttem. Megkérdezték, mikor kezdődik az előadás. Annyira hozzászoktak a kész dolgokhoz. Most már türelmes lettem, volt egy holtpontom, de életre kelt bennem a türelem – mondta. Kitart a történetei mellett, nem száműzte a leíró részeket, békésen várja, míg fejben megérkeznek hozzá a gyerekek. – Nem is kell, hogy lekössem őket, szárnyakat kell adni, nem lekötni. A televízió köti le őket, holott a képzeletüket kellene felszabadítani. A mese, az élő történetek a képzeletüknek ad szárnyat.

Úgy látom, a gyerekek nagyon szeretik azokat a történeteket, amelyekkel az életet hozom el.

Megcsípett a csihány

„A Székelyföldön, egy kedves kis városkában, Sepsiszentgyörgyön láttam meg a napvilágot. Művészeti líceumban oskoláztam, képzőművészeti ágazaton. Mindaddig, amíg az érettséginek nevezett létra fokát megmásztam, addig gyönyörű tájakat barangoltam be gyermekded lényemmel. Nagymamám és nagytatám falujában, Dálnokban töltöttem a nyarakat, teleket, ahol színeset bugyborékol a rét, s a forrásvíz oly finoman fortyog ki a földből, ahol a széna feszt ropogós és jó szagú, s a medve a kert bütüjét ledőjtögette volt perpenceszilváért. S az ülű es leste nagy madár magaslatából a csürkécskéket, s vót, hogy el es kapott vaj egyet. Na s akkoriban az én csóré lábacskámat megcsípte a csihány, s azóta es vakarózik, s addig-addig, míg mára felhúztam a bábukat lábaimra Mókára és Tréfára, hogy ne viszkessenek annyira, hanem járják el a székely nép jóízű mesécskéit. S ha nem es pityókát mesélek, akkor murkot aprítok lapítón, s ha nem es hiszitek el, a cseszle csípjen meg benneteket!”