Emberélet

Azt hiszem vasárnap megmentettem egy ember életét. Úgy kezdődött, hogy csak egy doboz tejföl volt otthon, és elindultam kaját szerezni. Csak ugye a nemzeti ünnepen nem nagyon voltak nyitva a boltok, így a belvárosba mentem. A Lófaránál vettem észre egy férfit, aki a virágágyás peremén feküdt, de irtó pocsék állapotban volt. Megnéztem, hogy lélegzik-e még. Lélegzett, úgyhogy én hülye – ott hagytam. A belvárosban körülbelül két órát szöszmötöltem, összefutottam egy csomó ismerősömmel, mire elindultam két gírosszal megpakolva hazafelé. A Lófaránál jöttem el megint, és a férfi még ott feküdt, még rosszabb állapotban. Szerencsére még lélegzett. Ekkor már hívtam a 112-es segélyhívót, mert semmire sem reagált. Továbbmentem, de még láttam, ahogy a mentők kiérnek, és elkezdik ellátni. Ha nagyon akarnám, utánakérdezhetnék, hogy mi baja volt. Részeg volt-e, vagy csak rosszul lett, de ez tök mindegy. Még most is lelkiismeret-furdalásom van amiatt, hogy nem egyből szóltam a mentőknek. De ez hagyján! Az alatt a két óra alatt nagyjából 100-150 ember biztos elment mellette, és senkinek sem jutott eszébe segíteni. Ráadásul úgy, hogy a cukrászda terasza a téren tele volt, és egy részéről simán oda lehetett látni. Biztos jó érzés krémest zabálva végignézni egy ember halálát. Egy valaki volt még, aki próbált segíteni. Amikor már telefonáltam, de a mentők még nem értek oda, egy hátizsákos, fehér pólós srác nézte meg, hogy él-e még a barátunk. Épp akkor értek oda a mentők, és pontosan megmutatta nekik, hol fekszik. Innen is köszönöm neki! Szóval nem akarok én bántani senkit, de ilyen esetekben talán megér egy telefonhívást egy emberélet.