A jövő itt van

Emlékszem, gyerekkoromban milyen nagy hatást gyakoroltak rám a Vissza a jövőbe-filmek. Noha a második rész megjelenésekor még éppen csak elkezdtem cipőt koptatni, a ’90-es években is tátott szájjal bámultam a jövő elképzelt csodakütyüjeit. Amikor a „Mit sütsz kis szűcs” még csak akadozva sikerült, a „fluxuskondenzátort” már folyékonyan harsogtuk a téren a szomszéd gyerekekkel.

A filmben bemutatott találmányok közül mára sok minden megvalósult, mint például a 3D-mozi, a videohívások, a drónok vagy az okos háztartási eszközök. Ujjlenyomatos zárak és okos szemüvegek is léteznek már, noha nem terjedtek el széles körben.

Persze sok olyan vívmány is van a filmben, ami még várat magára, mint például a repülő autók vagy a kutyasétáltató robotok elterjedése, az önbefűzős cipő feltalálása, és a mikrók sem képesek még tenyérnyi pizzából családit varázsolni. Nem is beszélve a gyerekek (és persze sok felnőtt) legemlékezetesebb vágyálmáról, a légdeszkáról.

Ám nem szabad elégedetlennek lennünk, hiszen ezek helyett akad számos egyéb csodakütyü, amiről a múlt évezredben még talán álmodni sem mertünk. Sok autó belseje ma már leginkább űrsiklók elképzelt vezérlőpultjához hasonlít, az internet szinte minden otthonban elérhető, sok diák mesterséges intelligenciával íratja házi dolgozatát.

Persze mindezek a vívmányok eltörpülnek a műanyag flakonok lecsavarhatatlan kupakjának jelentősége mellett. E fityegő csoda az Európai Unió lenyűgöző leleményének legújabb ékes példája. Vitathatatlan áldás a Földnek és persze áldás az idegrendszernek, amelyhez hosszú és kanyargós út vezetett görbe uborkákon át.

De megérte, hiszen bizonyítja, hogy a jövőbe jutáshoz már nem kell Doki-féle csodaautó, mert a jövő itt van az orrunk előtt. Immár olyannyira közel, hogy a legtöbb esetben konkrétan bele is mar az orrunkba.