Filmkritika – Foglalkozása: vécépucoló

Tökéletes film nem létezik, ahogyan tökéletes nap sincs, a hozzáálláson ugyanakkor nagyon sok múlik. Wim Wenders filmje, a Tökéletes napok a maga nemében tökéletes film, ha úgy állunk hozzá, mint egy olyan művészfilmhez, ami igenis képes lehet arra, hogy megváltoztassa életfelfogásunkat.

A mű hőse, Hirayama minden áldott nap példaértékű munkát végez: Tokió nyilvános mosdóit takarítja, hallatlan lelkiismeretességgel, szótlanul, semmiért sem panaszkodva. A műszak hajnalban kezdődik, és eltart délutánig, azután Hirayama lazít egy kicsit, majd hazamegy, és mielőtt nyugovóra térne, még olvas egy kis amerikai szépirodalmat. A Tökéletes napok cselekménye tehát teljes mértékig igazodik a címhez: Hirayama számára ezek a szokványos napok a tökéletesek, és egyáltalán nem azért, mert a férfi megelégszik ennyivel, hanem azért, mert ennyiből is kihozza a maximumot. Minden hozzáállás kérdése. Minden azon múlik, észreveszi-e az ember a hétköznapok monotonitása mögött rejlő apró csodákat. Hirayama az élet aprócska szépségeire is gyermeki áhítattal csodálkozik rá, és ez a varázserő idővel a nézőt is magával rántja. Amikor betér egy könyvesboltba, és kiválaszt magának egy könyvet, az eladó azt mondja neki: a szerző ugyanazokat a szavakat használja, mint bármelyikünk, mégis valami különlegeset csinál velük. Ez a rövid párbeszéd lehetne akár Wim Wenders rendezésének a jellemzése is, hiszen az ő kamerája is ugyanúgy működik, mint bárki másé a szakmában, a Tökéletes napok mégis valami egészen különleges csoda.

Szó mi szó, egy bizonyos hangulat szükséges a tökéletes filmélményhez, no de melyik művészfilmhez nem kell ráhangolódás? Wendersre korábban is jellemző volt egyfajta meditatív hajlam, gondoljunk csak az olykor mélabús, máskor finoman patetikus Berlin felett az ég című művére. A Tökéletes napok ezt a stílust viszi tovább, és elmegy vele a falig, így nem annyira az európai művészfilmekre, mint inkább a kelet-ázsiai alkotásokra, azokon belül is leginkább Kim Ki-duk filmjeire emlékeztet. A népszerű dél-koreai filmesnek van egy filmje, a Tavasz, nyár, ősz, tél… és újra tavasz című alkotás, amelyből kiindulva Wenders moziját simán el lehetne nevezni így: Reggel, délben, este… és újra reggel. Eleve a helyszín is a keleti filmek irányába mutat, és Wendersnek sikerül az a mutatvány, hogy európaiként olyan rendezőzsenik munkáit idézze, mint a már említett Kim Ki-duk, Mizoguchi, Ozu vagy épp a legendás Kuroszawa Akira.

A Tökéletes napok legfantasztikusabb vonása kétségkívül az, hogy bár a szó klasszikus (hollywoodi?) értelmében látszólag semmi izgalmas nem történik, mégsem unatkozik az ember, sőt. A film erőteljes szimbolikája pedig többszöri nézést követel a nézőktől, így most hazudnék, ha azt mondanám, hogy az alkotás teljes mondanivalóját elsőre be tudtam fogadni. Ott van például maga Hirayama, aki első látásra szimplán csak egy szótlan úriember, aztán úgy ismerjük meg őt, mint aki bármit képes értékelni az életben, ám ha jobban végiggondoljuk, viselkedését egyfajta védekező mechanizmusként, menekülésként is felfoghatjuk. Az ő nyugodt, értéktelített élete a mai rohanó világban élő nézők számára valóban menekülést jelenthet, no de mi van, ha ő maga is menekül valami elől? Mi van, ha sztoicista létszemlélete nem választás, hanem kényszerűség?

Hirayama szerepében Yakusho Koji nálam az év egyik legerősebb alakítását tette le az asztalra, így gyakorlatilag kizárólag a filmben felcsendülő zenékbe tudok belekötni. A könnyűzenei betétek eleve nem a mű világába illőek, ráadásul a dalszövegek direkt üzenete olykor didaktikussá is teszik az adott jelenetsorokat. 

9/10