Művészek között cipelte a zongorát

– Hogy van az egészsége?

– Tavaly júniusban kaptam stroke-ot, lebénult a bal oldalam. Három hónapig kórházi el­­látásra, rehabilitációra szorultam, szeptemberben már újra dolgoztam. Azóta egy­­re jobb, bár tudom, hogy lassú folyamat lesz. Elégedett vagyok, hogy a stroke után ilyen állapotban vagyok, és el tudom látni magam.

– És a futball?

– Az sajnos nincs. A kispályás csapatomnál, a SZAK-nál ott voltam, amikor tudtam. Il­letve a televízióban néztem a topbajnokságokat, és időnként belepillantok a magyar NB I-be is. Őszinte leszek: nem szórakoztat a hazai sorozat, nem iz­­gulok a nézése közben.

– Az élete a labdarúgás volt, hogyan bírja nélküle?

– Egyrészt 61 éves vagyok, másrészt inkább a mozgás hi­­ányzik. A futball mellett sokat dolgozgattam, bútorokat szereltem, segítettem. Hiányzik a futball, de el kell fogadni, hogy ez van, és alkalmazkodni kell a megváltozott élethelyzethez. Ez pedig mentálisan sikerült. Jelen pillanatban a járásra is oda kell figyelnem, hiszen a bal oldali végtagmozgás telje­sen törlődött. Ezt újra kell programozni. A járás megy, de a futás nem. Ha azt mondják ne­­kem annak idején, hogy 61 éves koromban félig nyomorék leszek, én akkor is végigcsináltam volna ezt a pályafutást.

– Visszanézve milyen volt az a kor, amelyben futballo­zott?

– A körtét nem lehet az al­­mával összehasonlítani. A fia­­­­talabb kollégáknak szoktam mondani, hogy más volt a magyar és a nemzetközi futball is. Olyan magyar játékosok ellen léptem pályára, akik háromszor, 78-ban, 82-ben és 86-ban kijutottak a világbajnokságra. A magyar futballból hiányoznak a jó magyar edzők és a magyar játékosok. Az akadémiai rendszerrel szemben éppen ezért kétségeim vannak. Meg kell nézni, miért hoznak létre valamit, és az beváltja-e a hozzá fűzött elvárásokat. A futball kőkemény üzlet.

– A hűség mintaképe volt, hi­­szen csak szegedi színekben játszott.

– Így van. Itt jártam végig a ranglétrát, itt lettem NB I-es játékos. Először a Kaposvár el­­len csereként kaptam meg a lehetőséget Himer Istvántól mint bal oldali szélső. Nem számoltam, mennyi NB I-es meccs jutott (66 – a szerk.), mert a futballt nem a statisztikáért csináltam, hanem mert szerettem. Amikor serdülőként, ifistaként edzésről hazamentem, akkor foly­­tattam a közeli betonpályán a játékot.

– Azt azért biztos tudja, mennyi gólja volt az NB I-ben.

– Nem nehéz megjegyezni: egy. A Fradi elleni 3–3-nál a Vasutas-pályán szereztem. De jó meccsek voltak! Nem tu­­dom, hogyan keveredtem elő­­re, és Gruborovics jobb oldali beadásából fejeltem a kapuba szegény Zsiborásnak. Még kettőt nem adtak meg, az MTK elleni súlyos vereségnél valószínű, Gruborovics az alapvonalon kívülről adta be a labdát, illetve Szombathelyen, de azt nem tudom, miért nem volt érvényes. A katonaság után már bal oldali védőként számoltak velem, így Kutasi László lett a beállós. Éppen ő sérült meg az Újpest ellen a bemelegítés alatt, így kerültem a kezdőbe már védőként. Őt emberként és játékosként is nagyra tartom, tartottam. Szabó Gyulával nagy barátok voltunk, ahogy dr. Kováts Gáborral is baráti a kapcsolat.

– Elérte, amit a tehetsége alapján el lehetett érni?

– Soha nem tartottam ma­­gam NB I-es játékosnak, de ott játszhattam, ezért örökké hálás leszek. Az NB II-ben 0–10-ig osztályozva hatos, hetes szintű labdarúgónak tar­­tottam magam. Egy jól összerakott csapatban, mint amilyen Kaszás Gabié volt, be­­csületesen, fegyelmezetten dolgoztam. Voltak művészek, mint Gruborovics vagy Deák, és ahhoz, hogy ők alkossanak, másnak zongorát kellett cipelni. Én ilyen voltam.

– Nemcsak focizott, tanult is. Fontosnak érezte a kettő összhangját?

– Apám már gyerekként mondta, a futball 30 éves ko­­ro­mig tarthat, készüljek fel, hogy utána mi lesz. Ami kö­­rülvette a labdarúgást, azzal nem minden szempontból értettem egyet, így abszolút jól döntöttem, hogy nem hanyagoltam a tanulást.