Igazi roncsderbi vár rá

– Mennyire volt fájó a búcsú az aktív pályafutástól?

– Szó szerint fájt. Három forduló maradt hátra a 2021–22-es idényből, és én már megbeszéltem mindenkivel, hogy a szezon végén visszavonulok. A Kecskemét ellen játszottunk, amikor egy beadás után még az első félóra előtt egy levegőben vívott párharc után rosszul értem talajt, és eltört a lábam. Jött a műtét, aztán a vergődés, viszont szerencsém volt annyiban, hogy amikor felépültem, edzőként kezdhettem el dolgozni. Igazából egészen gyorsan történt meg a váltás, és nem is volt időm annyira bánkódni. Ha folytattam volna, elég nehéz egy év következhetett volna, hiszen ebből a sérülésből visszajönni problémás. Évek óta készültem arra, ha abbahagyom a futballt, mi lesz velem, és nyilván nem így terveztem, jobb lett volna, ha a bokám egy kicsit jobb állapotban marad meg, de így viszonylag gyorsan megtörtént az átállás.

– És ekkor nyer értelmet, amikor egy labdarúgó a civil életére is gondol és tanul. Ez mennyire tudatos döntés?

– Kifejezetten az volt. 

Edzőként B liszenszem van, emellett a Magyar Labdarúgó-szövetség erőnléti végzettsége is megvan, így azonnal dolgozhattam a szakmában. Nagyon tetszik, és abszolút ebben képzelem el a jövőmet. Illetve ezért volt könnyebb az átmenet: aki a futballpályafutása végén kap észbe, annak nehéz a következő döcögős pár év a sport és a civil élet között. Hozzáteszem, így sem annyira könnyű…

– Szegedtől, Magyarországtól elég messzire szólította az élet. Miként érkezett meg a dán lehetőség?

– A párom hat éve Koppenhágában él. Ezalatt kétlaki életet éltünk: ő ott lakott, én Budapesten. Sokat volt nálam, én is voltam ott, ám közben tavaly nyáron megszülettek az ikreink, így elhatároztuk, a dán főváros lesz az otthonunk. A kapcsolataimon keresztül igyekeztem munkát keresni, és ezzel a csapattal haladt leginkább előre a tárgyalás, majd megállapodtunk. Hozzáteszem, az előző erőnléti edző, egy portugál szakember Ázsiában talált munkát magának, így éppen beleillettem a klub szerkezetébe. Naestved Koppenhága környéki kisebb város, amelynek futballcsapata a dán másodosztályban szerepel. A klub élt szebb napokat, az előző szezonban például felsőházas volt, és a hatodik helyen végzett, most viszont utolsó a második ligában. A cél a bent maradás: még hátra van négy mérkőzés az alapszakaszból, majd következik a rájátszás az alsóházban. Igazi roncsderbi vár ránk… De szerintem alkalmas a csapat a cél elérésére, mivel nem sokat változott a keret az előző idényhez képest. Valami nagyon elcsúszott ebben a szezonban, ez biztos. Az edzőváltás után az új szakember révén kerültem a klubhoz, és nagyon bízom abban, hogy el tudjuk érni a céljainkat.

– Mennyire volt nehéz elhagyni Magyarországot?

– Otthoni folytatást terveztem, ám a család felülírt mindent. És be kell látni, a gyerekeknek ez sokkal kedvezőbb: a dán társadalom család- és gyermekcentrikus, ezért döntöttünk így. Más a futballkultúra, más a közeg, de az első tapasztalataim pozitívak. A gyerekekhez magyarul beszélek, a párom angolul, az óvodában megtanulják a dán nyelvet, közben pedig haza is járunk majd a családhoz, a testvéreimhez. Ez a fajta kavalkád előbb-utóbb kitisztul.

– Milyen az apaszerep?

– Kemény hét hónapon vagyunk túl, ez biztos, viszont az jó, hogy itt voltam végig a párom mellett, és együtt éljük át az életet. Az egyikük anyával, a másik velem alszik, mocorognak, forgolódnak, éhesek, de ez így szép és kerek.