A mester szerint három szakember kell egy jól működő műhelybe, megszólalt az utolsó kovácsok egyike

– Ötvenöt éve, 1964-ben mentem el inasnak Palócz Pál kovácshoz, és 3 év múlva szabadultam. Édesapám is ezt a mesterséget űzte, de az akkori szabályozás szerint családtag nem oktathatott – mondta a 69 éves vásárhelyi kovácsmester, Imre Sándor. Az alkotás tetszett meg neki, az, hogy az izzó vasat kedve szerint alakíthatta és kovács-technikával kettőből lehetett egyet is csinálni. Felszabadulása után téeszekben dolgozott Vásárhelyen, Mártélyon és Kopáncson, 1974-ben váltotta ki az ipart és 1986-tól a műemlék-felügyelőségnél dolgozott, ahol művészi igényű munkákat végezhetett kollégáival.

Ahogy mesélte, már abban az időben is alig volt kovács Vásárhelyen, míg a 19. század végén, illetve a 20. században a két világháború között több mint 100 dolgozott. Jó ideje vándorkovácsok – Sanyi bácsi ezt az életet már nem vállalta – járják a méneseket, Kiss Attila és Jáksó Zsolt foglalkozik helyben patkolással és gyógypatkolással, illetve Tóth Zoltán tud a lovaknak „méretre" patkót készíteni. Imre Sándor, aki a rendszerváltás óta a földből él – azzal párhuzamosan kovácskodott is –, manapság csak hébe-hóba feszül neki, fűti fel a kohót, veszi kézbe a kalapácsot és formázza az üllőn a vasat. Ismerősök, barátok lovait patkolja, élezi, javítja szerszámaikat és saját magának végzi el a szükséges munkákat, javít, készít apróságokat. – Ez már nem kenyérkereset számomra – mondta.

– Azt tartja a mondás – és igaz is –, hogy egy kovács nem kovács, csakis három: kell egy mester, egy melegítő és egy ráverő. Ennyi ember szükséges ahhoz, hogy a műhely jól működjön. Édesapámmal a közös műhelyben általában reggel 6-től késő délutánig dolgoztunk, de előfordult, hogy hajnal 3-tól sorba álltak a lovakkal patkolásra, hogy virradatkor már dolgozhassanak. Ez fizikálisan nagyon nehéz volt. – közölte Imre Sándor.

Az 1990-es években az ismert és sikeres mártélyi fogathajtónak, Benkő Sándornak a lovait is patkolta, és készített neki kocsikat, illetve a rendszerváltás előtti években legalább 120 gazda hordta hozzá lovait patkoltatni. – Akkor hárman dolgoztunk a műhelyben: édesapám, Imre Lajos, én, és egy inas, Ormándi Zsolt, akiből az ország sztár- és vándorkovácsa lett, helybe megy – mondta Sanyi bácsi.

– Szégyen, hogy ez az ősi, a mezőgazdasághoz kötődő szakma kihal – de így hozta az élet. Manapság egyre kevesebb szükség van ránk. Pedig a kovács nemcsak patkolta a lovakat, gyógypatkolást is végzett – ezzel az eljárással több végtagi betegséget lehet orvosolni – és lekörmözte az állatokat. Igaz, a lovak szerepe is változott, döntő többségben már nem munkára fogják, hanem hobbi, vagy sportcélokra használják, tenyésztik. Az biztos, Ormándi Zsolt óta nem volt és már nem is lesz tanítványom, inasom... Persze, akad olyan kovács, aki csak ütögeti, kopogtatja a vasat. Nem érzi a ritmust, az ütemet. Mert kovácsnak és cigányzenésznek születni kell – mondta búcsúzóul Imre Sándor.