Rözögtessük

Még azt mondják, nem illik a tánc a magyarnak – dehogynem! Talán nem is ismerni olyan népet, amely úgy tudná ropni, mint a magyarok. A magyar néptáncnak már a 17. században megjelentek az első formái, először a körtán-

cok, majd az egyéni és páros típusok, ilyen volt a botoló, a legényes, a karikázó, a csárdás és a verbunkos is. Később aztán a régióknak saját táncai lettek, ilyen a Dél-Alföldön például az alföldi ugrós. Körülbelül nyolcéves lehettem, amikor ezt a típusú táncot tanultuk fellépésre, külön élveztem, amikor a koreográfia elején az egyik fiú bekiabálta, hogy: „Oláhos!". „Az oláhok, az oláhok facipőbe járnak..." – még mindig itt cseng a fülemben a népdal, amelyet a koreográfiához tanultunk. Hát még magukat a lépéseket milyen élvezettel jártuk. Hátravágó, légbokázó, ollós, tapsos és csapásoló, csak néhány közülük. Azt nem mondom, hogy nem volt tőle időnként kék és zöld a bokám, de volt az a mondás, hogy mire menyasszony leszek, elmúlik, az pedig nem most lesz még, ahogy a jelenlegi helyzetem mutatja. Na de visszatérve a magyar néptánchoz, örömmel töltött el, amikor megláttam a Tiszavirág Néptáncegyesület plakátját, miszerint fesztivált rendeznek május elején, a program fő célja pedig a dél-alföldi táncok megőrzése, még a határon túlról is jelentkeztek a versenyre, így egy egész csokrot láthatunk majd arról, kinek mit is jelent a régiónk értéke. Egyébként manapság szerencsére egyre több olyan eseményt rendeznek hazánkban, megyénkben, ami a magyar néptáncot továbbadja a fiataloknak, a fesztiválok mellett a táncházak is ezt szolgálják. Szükség is van rá, mert ahogyan Tímár Sándor mondta: „A Kárpát-medence népeinek tánchagyománya s ezen belül a magyar táncok nagyon sokszínűek. E hagyaték megmentésére, őrzésére, felélesztésére nagy felelősséggel kell felkészülnünk."