Diktatúra, kamaszok és picsafüst - egy regényről

A mű főhőse egy 11 éves fiú, Dzsátá, aki a vörös diktatúrában él, valahol Kelet-Európában, valamikor a nyolcvanas években.

A tér és az idő keveredik: a fiú apját a Duna-deltába vitték egy munkatáborba, magyar és román nevek egyaránt előfordulnak, ugyanakkor a szereplők többször is egy polgárháborúra hivatkoznak, ami soha nem volt Romániában, annál inkább Jugoszláviában.

Dragomán hol humoros, hol tragikus történeteken keresztül láttatja a diktatúra világának - sokszor abszurd - mindennapjait. Nem a Kádár-korszak gulyáskommunizmusa ez, sokkal inkább Ceausescu balkáni, „csibész" diktatúrája.

A kamasz Dzsátá szemszögéből látjuk a kommunizmus működését. Nem olvasni koncepciós perekről, ideológiákról, de még maga a legfőbb elvtárs sincs nevén nevezve. De akkor mitől a diktatúra regénye A fehér király? A brutális testnevelőtanártól, a durva munkásoktól, az apróbb-nagyobb árulásoktól? A diktatúra működését egy motor kerekének szelepéből értjük meg, amely miatt Dzsátának - akarata ellenére - egy nemtelen kompromisszumot kell kötnie. Mert valójában ez a diktatúra: nemtelen kompromisszumok sűrű szövete, amelyben senki sem fehér és senki sem fekete, inkább masszaszürke.

A könyv egyik legütősebb mondata, amikor a kamasz megszerez egy sakkfigurát:

„...megszorítottam a fehér királyt, a hideg elefántcsont nagyon jól belesimult a kezembe, és tudtam, hogy senki se fog legyőzni a háborús játékban, mert ehhez a vezérhez képest még a legszebben festett ólomkatona is csak picsafüst."

A fehér király olvasása közben úgy érezni, hol a Pál utcai fiúk, hol a Legyek ura, hol pedig Köves Gyuri bukkan elő a Sorstalanságból. Összességében azonban élvezetes, ajánlott olvasmány kamaszoknak és felnőtteknek egyaránt.

Blogoldalra kattintok