˝Nem bocsáthatunk meg a meggyilkoltak nevében˝

– A holokauszt nemzetközi emléknapját január 27-én, hétfőn tartják, az auschwitzi haláltábor 1945-ös felszabadításának évfordulóján. Hatmillió embert gyilkoltak meg származásuk miatt a második világháborúban, több mint 400 ezer hazai áldozatot követeltek a deportálások, a magyar hatóságok brutalitása, a halálmenetek, a tömegkivégzéseknek, a koncentrációs táborok. Hogyan kell erről beszélni?

– Túlélőként másképp látunk, és másképp reagálunk olyan szavakra, mint „vagon", „gáz", „füst" vagy „drótkerítés", a legártatlanabb környezetben is a második világháborús emlékek ugranak be elsőnek. Sok, ma is ismételt jelszó már elhangzott egyszer, 70 évvel ezelőtt. De beteg nemzedéknek számítunk egyébként is. Azért kell emlékezni, hogy a negyvenes évek borzalmai ne ismétlődhessenek meg, még részleteiben sem. Olyan nemzedéket kell felnevelni, amely nemcsak az eseményekről értesült, hanem arról is, milyen út vezetett a tragédiákhoz. A fiatalok oktatásásban van a kulcsa az egész problémának.

Idegenvezető, szerkesztő

[namelink name="Kardos Péter"] főrabbi több mint negyven éve a zuglói közösség vezetője, a városrész díszpolgárának választotta. 1958-ban kezdte meg tanulmányait rabbi és kántorszakon. Eleinte mint kántor, Tóra olvasó dolgozott, de civil foglalkozást vállalt, mivel több nyelven beszélt, idegenvezető lett. A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége lapjának, az Új életnek két évtizede a szerkesztője, és a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagi fokozatának birtokosa.

Természetes volt az erőszak

– Ön még az iskolapadban szembesült az első zsidótörvényekkel, majd a deportálásokkal. Hogyan emlékszik vissza ezekre az időkre?

– Egészen másképp, mint ahogy gondolnák. Gyerekkoromban úgy éreztem, hozzá tartozik az élethez a zsidóság meghurcolása. Természetes volt, hogy egyszer csak megjelenik egy nyilas, és odasóz egyet a korbáccsal. Az is, hogy este kirohantunk az utcára, és az égbolt vöröslött a torkolattűztől. Akkor úgy játszottunk, hogy kis repülőt építettünk, és „lebombáztuk" vele a padlón a játékházakat. Azután apámat elvitték és megölték Hidegségen. Nagyon szerettem őt, ezért nem akarta a családom elmondani a rossz hírt. Így hagyták, hogy minden nap kimenjek a pályaudvarra, ahova a hadifoglyok és a koncentrációs táborok lakói érkeztek. Ott vártam apámat, és a mai napig őrzök egy réges-régi cigarettás dobozt, amelybe a cigiket gyűjtöttem neki. Nagyanyámat pedig a Maros utcai kórházból vitte ki Városmajorba az egykori minorita szerzetes, Kun páter és nyilas társai, ahol megölték. Mára a túlélőknek is csak egy része emlékezik a történtekre, hiszen a korral együtt jár a felejtés, leépülés. De az a szerencsés, aki már semmit nem tud ezekből felidézni. Pláne, hogy nem örömteli most sem a politikai légkör.

„Nincs hova mennünk"

– Félelemmel töltik el a hazai szélsőséges hangok?

– Igen. A fiatalok útnak indulnak, de nekünk, idős túlélőknek már nincs hova mennünk, nincs mit csinálnunk. Át kell élnünk és túl kell élnünk, ahogy 1944-ben is tettük. Akkor sem hittük, hogy magyar a magyarral ilyet tehet, de beigazolódott.

Emlékév

2014 a Holokauszt Emlékéve, amely több kutatást és rendezvényt is életre hívott. – A holokauszt emlékév a felejtés és a közöny ellen akar tenni. Úgy, hogy a megbocsáthatatlan és jóvátehetetlen bűnöket és bűnösöket megnevezi, az ártatlan áldozatok mártíromsága előtt fejet hajt. Lehetőleg úgy, hogy összegyűjti, számba veszi, leírja és kiadja, felolvassa és kimondja minden egyes magyarországi áldozat nevét a legkisebb falutól a világvárosig, a gettóktól a téglagyárakon és a vasútállomásokon keresztül a gázkamrákig, a tömegsírokig. A XXI. század csodálatos lehetőségét, a világhálót, a XX. század leghátborzongatóbb eseményének emlékhelyéül is használja – olvasható a kormány weboldalán.

– A zsidóság meg tud bocsátani?

– Azzal hárítom el a kérdést, hogy nem bocsáthatunk meg a meggyilkoltak nevében. Felejtésről pedig nem lehet szó, akkor sem, ha [namelink name="Kövér László"] házelnök szerint a kommunizmus elfeledésére negyven év kell. Azt látom, fasizmus halálához 70 év is kevés volt.

– Él a holokauszt emléke, hiszen a tankönyvekben, a művészetekben is gyakori téma. Nem fenyeget a veszély, hogy a zsidóság saját magát a traumája mentén kezdi el meghatározni?

– A fiatalabb generációban van egy törekvés, miszerint ne a holokauszt alapján határozza meg magát a közösség. De Magyarországon jórészt ez a trauma tartja össze a zsidóságot.

A pápa is kutat

– Több szempontból is időszerű ma a holokauszt és a II. világháború borzalmairól szólni. Ferenc pápa szeretné nyilvánossá tenni a kor vatikáni dokumentációját, mivel a pápai hivatal a napokban is XII. Pius szentté nyilvánításán gondolkodik. De akad, aki szerint hibázott, mert nem állt ki Hitler ellen. Mit gondol erről?

– A világháború idején nem hallottam Piusról sem, de azt láttam, hogy a Lipótvárosban, a nemzetközi gettóban nem egy vatikáni védett ház állt. Ezeket a nyilasok jobban tiszteletben tartották, mint a svéd vagy a svájci fennhatóságú épületeket. De miután Bika a horoszkópom, amely szerint fekete-fehérben szeretem látni a dolgokat, nem formálnék most véleményt. A pápaság intézménye átalakult az utóbbi évtizedekben. II. János Pállal például személyesen, az anyanyelvén tudtam beszélni. Ő maga a megtestesült jóság volt, azt hittem, nem lehet felülmúlni. De most Ferenc is legalább olyan, mint ő az egyszerűségével, formabontó viselkedésével, szerénységével és a zsidóság iránti barátságával.

– A napokban [namelink name="Szakály Sándor"], a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója minden pártból és szervezetből heves indulatokat váltott ki. Rabbiként mit gondol arról, hogy a történész az 1941-es, 15–16 ezer magyarországi zsidó halálával végződő kamenyec-podolszkiji deportálást „idegenrendészeti" eljárásnak nevezte?

Bojkottot terveznek

A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója, Szakály Sándor lemondását követeli, miközben az V. kerületi önkormányzat szerdán jelentős többséggel megadta a tulajdonosi hozzájárulást az 1944-es német megszállás 70. évfordulójára készülő emlékműhöz. A Mazsihisz sérelmezte, hogy a kormány nem egyeztetett vele az emlékművel kapcsolatban, és az ellenzékből is többen szót emeltek. Bár a szövetség kilátásba helyezte az emlékév bojkottját, szeretnének párbeszédet kezdeményezni a kormánnyal.

– Óriási balszerencse, hogy a holokauszt idei, 70. évfordulója egyúttal a választás éve is. Ha ez máskor történik, közel sem keltett volna ekkora felzúdulást. Most a pártok a végsőkig kihasználják a lehetőséget. Az „idegenrendészeti" kifejezés használata nem tartozik a megnyugtató jelek közé.

„Beszéld el fiadnak"

– Ilyen körülmények között mennyire egységes a zsidóság? Mit mondhatunk: ellentétek vagy „csak" szakadékok húzódnak a neológ és ortodox irány követői között?

– Vallási kérdésekben zajlanak csak viták, és hála a jó istennek, ebbe nem folyik bele a politika. De zsidó kötelesség átadni a hagyományt az utánunk következőknek, úgy mondják, „beszéld el fiadnak". A rendszerváltáskor azért is történt nagy fordulat a zsidóság életében, mert sokan akkor értesültek származásukról. A szülők gyakran titokban tartották származását gyermekük előtt, mert féltek. Akadt, aki úgy volt vele: „nincs értelme, hogy hagyjam magam ok nélkül lezsidózni a metrón, ezért gyakorlom a vallásom".

– Lehet ma büszke zsidóként élni?

– Székhelyi Józsefet idézném, akit néhány éve atrocitás ért Egerben. Erre megjegyezte a színművész, hogy sosem fogja azt mondani, „lezsidózták", mert őt „felzsidózzák".