A Ságváriba járni rangot jelentett

Ságváris öregdiákként nagyon szíven ütött az a méltatlan támadás, ami alma materem névadóját érte. 1963-ban érettségiztem a Ságváriban, és 70 évesen is büszkén vallom magam „ságvárisnak". Iskolám jó hírű, színvonalas oktatói, pedagógiai munkája révén az én diákéveimben a legjobbnak számító gimnázium volt. Falai közül százával bocsátott ki az elmúlt évtizedek során olyan kiváló diákokat, akik nem csupán az iskolának, de a városnak, sőt az országnak is hírnevet szereztek. A Ságváriba járni rangot jelentett, az ott kapott tudás muníciót adott egy életre. Kiváló tanárok sokasága gondoskodott arról, hogy az ott tanuló diákok megkapjanak mindent, amit felnőtté válásukhoz egy iskola adhat.

Névadónkra, Ságvári Endrére tisztelettel emlékeztünk mindig. Becsültük azért a hitért és elszántságért, amellyel a fasizmus és annak magyar kiszolgálói ellen küzdött. Ságvárit 1944 júliusában tűzharcban ölte meg a Kristóf nevű csendőr. Akkor jogosan védte az életét Ságvári, vagy nem? Önként, feltett kézzel mennie kellett volna antifasiszta ellenálló zsidóként Auschwitzba, netán a Duna-partra? Szomorú és egyszersmind nevetségesen abszurd, hogy egy nem létező párt sokadrangú ifjú „titánjának" ötletelései milyen károkat okozhatnak.

Másik alma materemben, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen már „véghez vitte nagyhírű" munkáját. Bízom benne, hogy újabb ötlete múlt időbe kerül. Mi, „ságváris" öregdiákok tiltakozunk. Nem engedhetjük meg, hogy egy életérzést elvegyenek tőlünk pusztán azért, mert a nem létező párt érdemi munka híján nem tudja magát másképp észrevétetni.

Zsadányi Sándorné Tari Erzsébet