„Nálam minden fordítva van bekötve"

Irma, te édes, Koldus és királyfi, A hab, Hair, Hegedűs a háztetőn, Régi nyár, Sógornők – néhány régi színházi produkció, amelyben Markovits Bori emlékezetes alakítást nyújtott. A groteszk játékáról, fanyar humoráról, finom iróniájáról ismert színésznő kapta idén a Dömötör-életműdíjat.

– Meglepődtem, amikor szólítottak a díjátadó gálaesten, mert már régen nem vagyok a színházi élet vérkeringésében. Legutóbb a Hedda Gablerben, előtte a Három nővérben játszottam kisebb szerepet. 2002-ben Székhelyi József rendezésében a Sógornőkben játszottam nagyobb szerepet, 2003-ban megkaptam érte a Dömötör-díjat – mondja [namelink name="Markovits Bori"]. Szegeden született, édesanyja, Bányász Ilona nyomdokain haladva már 9 évesen színpadra lépett.

Irkutszki történet
– Amíg 18 évesen felvettek a színművészetire, tizenhat darabban játszottam Szegeden. Az első 1960-ban az Irkutszki történet volt, Alekszej Arbuzov drámája. Arra emlékszem, cipót kellett vásárolnom a boltban, ahol Domján Edit játszotta az eladónőt, az egyik főszereplőt. Nagy színésznő volt, és gyönyörű. Mindenki imádta. Szegények voltunk, de csillogó, szép operett-előadásokat tartottak. Átalakították, felhasználták a korábbi dolgokat is. Akkoriban még mindent igazi enyvvel ragasztottak a színházban. Ma is emlékszem a jellegzetes illatra, ami a színpadra lépve mindig megcsapott. Az egyik próbán belebakiztam a szövegembe, sírtam, mire Domján Edit átölelt, és megvigasztalt. Szeretetteljes, családias légkör jellemezte akkoriban a színházat. Anyukámmal is felléptem a Szemtől szembe című darabban, amiben Domján Edit játszotta a főszereplőt, én pedig a gyerekkori énjét. Pagonyi Nándor, Bege Margit volt még a játszótársunk.

Kisbabák dunsztosüvegben
Gimnazistaként a Radnótiba jártam kémia–biológia szakra, máig érdekelnek a természettudományok. Arra gondoltam, orvos leszek, de egyszer elvittek bennünket a patológiára. Megnéztük a múzeumot is; teljesen kiborultam, amikor megláttam a dunsztosüvegben a kisbabákat. Amikor dekapitáltuk a békákat, és vizsgáltuk a reflexüket, rosszul lettem. Nem bírtam. Másodikos voltam, amikor rájöttem: hiányzik az életemből a zene, az éneklés. Korábban a Rókusiba jártam zenei általánosba. Otthon úgy mulattunk, hogy volt egy pianínónk, azon játszottak a srácok. Volt olyan is, aki gitározott, mi pedig énekeltünk.

Amikor Vaszy Viktor meghallgatott, azt mondta: „Kiegyenlített regiszterek, háromoktávos hang, tessék felvételizni a konzervatóriumba!" Csóka Bélától, később Berdál Valikától tanultam, de amikor felvettek a színművészetire, úgy éreztem, színésznek lenni színesebb, izgalmasabb. Tudtam, hogy az operaéneklés milyen nehéz, ahhoz kell stramm fizikum is, ami nekem sohasem volt. Ormándi Vendel nótaénekessel eljártunk haknizni. Hogy ne bukjak le a gimiben és a konziban, Mátrai Bori néven énekeltem táncdalokat. Egyszer mégis kiderült. Nagy botrány volt. Bánfalvi József majdnem kirúgott a Radnótiból – meséli Markovits Bori, aki manapság már ezekre az évekre emlékszik a legszívesebben.

Markovits Bori az életműdíjjal a Dömötör-gálán. Fotó: Schmidt Andrea
Harakiri
A színművészeti főiskolán 1973-ban Kazimir Károly osztályában szerzett színészi diplomát, osztálytársa volt többek között Gálvölgyi János, Horváth Péter, Reviczky Gábor, Sáfár Anikó. Pályáját a Budapesti Gyermekszínházban kezdte, majd 1977-től a Pécsi Nemzeti, 1979-től a debreceni Csokonai Színház társulatának tagja volt. 1984-ben Sándor János főrendező csábította haza. A Szegedi Nemzeti Színház társulatának egészen addig állandó tagja volt, amíg meg nem roppant az egészsége. Néhány éve azt nyilatkozta lapunknak: Harakiri címmel könyvet ír életéről, pályafutásáról, a színházról. Kórházi „élményei" közül is papírra kívánkozik jó néhány sztori.

A színpad mindig segített
– Nem írom meg! Rájöttem, az írás komolyabb dolog, mint gondoltam. Az kevés, hogy jól fogalmazok. Talán egy novellát meg tudnék írni. Apukám évtizedekig a Délmagyarország újságírója volt. Azt hittem, egy könyvet én is össze tudnék hozni, de nincs hozzá tehetségem. Ezért azt mondtam magamnak: Csöndben legyél! Abban bíztam, majd jót tesz, ha kiírom magamból a sok bajt. Nálam minden fordítva van bekötve: ha elkezdek írni, csak fölizgatom magam a régi dolgokon. A színpaddal másként volt, az mindig segített – magyarázza Markovits Bori.

Viccelődve hozzáteszi: azért kapta az életműdíjat, mert túl műtétek sorozatán, még mindig él. Fölidézi a régi időket, amikor még vaskályhával fűtött buszokkal jártak tájolni. Muszáj volt menni, mert szegények voltak. De ennek is megvan ma a haszna: precízen számon tartották, és beleszámították a nyugdíjba. Ami persze így is olyan kicsi, hogy nem is szokta elárulni. Vajda Júliáék meghívták a Solve Alapítvány kisszínházi gálájára, még az a kis támogatás is jól jött, amit a színház nyugdíjasainak adni tudtak. Az életműdíjjal hatalmas, gyönyörű hollóházi vázákat, dísztálat kapott a várostól. Azt mondja: egy kastélyban biztosan jól mutatnának.