Folkkocsmába is jár Adalbert atya

[namelink name="Wojciech Zmijan"] 1980. április 14-én született Koszalinban. Általános iskolába szülővárosába járt, a középiskolát Prudnikban végezte. Opoléban tanult teológiát. Kedvenc étele: csirke, pulyka, hal, túró. Kedvenc itala: bor. Kedvenc tája: Kárpátalja. Kedvenc könyve: a Biblia. Kedvenc zenéje: ABBA.

– Lengyel, magyar – két jó barát a kezdősora annak a mondásnak, amelyet Lengyelországban és Magyarországon csaknem mindenki ismer. Ön lengyelként hogyan látja a két nép viszonyát?

– A magyarok nagyon nyitottak és kedvesek velem, de nem csak azért, mert lengyel vagyok. Ilyen az alaptermészetük. Ezt a mondást érzésem szerint a magyarok komolyabban veszik, a lengyelek nem nagyon foglalkoznak velük. Csak egy szűk réteg barátkozik a magyarokkal, a lengyel politikában és a gazdasági életben Magyarország nem szerepel számottevően. Persze sok lengyel pihen Hajdúszoboszlón, Tokajban vagy Budapesten, de náluk ennyiben ki is merül a magyarokkal való barátkozás.

Imádkozott egy új kihívásért

– És az ön útja hogyan vezetett mégis Magyarországra?

– Anyukám családja Szlovákiából származik. Anyai nagyapám magyarul beszélt, az őseim az ő águkról még magyar iskolába jártak. Apai ágon teljesen lengyel vagyok, Koszalinban születtem, nem messze a Balti-tengertől. Itt jártam általános iskolába, majd Felső-Sziléziába költöztünk. Csak a Szlovákiába tett rokonlátogatásaim során beszéltek mellettem magyarul. Mindig is szerettem volna megtanulni a nyelvet. Sok mindent megértettem már, mikor 2012-re Magyarországra kerültem, de beszélni szinte alig tudtam. Tudom, hogy nem beszélem még anyanyelvi szinten a magyart, de törekszem arra, hogy érthető legyek.

– Üllést és Zsombót jelölték ki szolgálati helyének, ahol azonnal miséket kellett tartania. Hogyan sikerültek az első próbálkozások?

– A misén kötött szöveget kell felolvasni, így nem volt annyira nehéz a dolog. A bizalmat is éreztem Kiss-Rigó László püspök részéről, aki még akkor keresett meg, amikor Lengyelországban dolgoztam. Az egyik csíksomlyói búcsún készítettek velem egy interjút, ez jutott el a fülébe, ami után találkoztunk. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy hol van Üllés és Zsombó. Kíváncsiságból is vállaltam el a lelkipásztor-feladatokat a két faluban, hiszen mindig szerettem utazni és új embereket megismerni. Opoléban végeztem el a teológia szakot, majd Nysába kerültem egy nagy plébániára, ahol rengeteg misén, gyóntatáson és temetésen vettem részt. Lengyelországban a papok középiskolában is tanítanak. Ezután egy német ajkú kistelepülésre kerültem, de vágytam a változásra. Azért imádkoztam, hogy ne nekem kelljen keresni egy új feladatot, hanem az találjon meg engem. Isteni gondviselésnek tartom, hogy a paphiány miatt megkerestek Magyarországról.

Bekopogott a nyájához

– Van kedvenc magyar szava?

– Persze! A persze. Hogy miért? Mert lengyelül nem létezik ez a szó, és nekem nagyon tetszik.

– Meséljen egy kicsit a gyerekkoráról!

– Sok helyen laktunk, így sok iskolába is jártam, de egyik sem volt egyházi. Már fiatalként szerettem hegyet mászni és biciklizni. Itt az Alföldön csak a kerékpározásnak tudok hódolni, sokat tekerek a két település között biciklisruhában. De ha mise van, arra kiöltözöm, és a kerékpárt is otthon hagyom. Lengyelországban a társadalom fele rendszeresen jár misére, a gyerekek pedig hittanra. Ott Isten a mindennapi élet fontos része. Száz hittanos fiúból néhány mindig érzi, hogy pap szeretne lenni, bár akkor még nincs tisztában azzal, hogy valójában mit is jelent ez a hivatás. Én is éreztem ezt, mert nagyon tetszett a kispapok közössége. A szeminárium elkezdése után pedig még mindenkinek van öt-hat éve eldönteni, hogy valóban pap akar-e lenni, és engedi-e a felszentelését.

– Mi a legnagyobb különbség a lengyelek és a magyarok vallásossága között?

– Ahogy említettem, Lengyelországban az emberek fele igazi hívő, akik valóban Isten tanításai szerint próbálnak élni. Rendszeresen imádkoznak hozzá, és része a mindennapjaiknak. Egy kisebb részük viszont egyházellenes. Magyarországon csak a lakosság 5-10 százaléka foglalkozik komolyan Istennel, viszont az sem bírálja komolyan az egyházat, aki nem templomba járó.

– Hogy toboroz híveket?

– Lengyelországban szokás, hogy a pap évente legalább egyszer a házaikban keresi fel a közösségéhez tartozókat. Én is rászántam az időt arra, hogy bekopogjak hozzájuk. Kedvelem a magyar népzenét, hogy a fiatalok tudnak szépen zenélni és táncolni. Üllésen havonta egyszer szerveznek egy folkkocsmát, ahová szintén eljárok beszélgetni az emberekkel, de ott vagyok a falunapokon is. Csak ajánlani tudom nekik a templomot és a hitet, de szabadon kell dönteniük. Tanítok a helyi iskolában is, így könnyen megtalálom a fiatalokkal a közös hangot, de kényszeríteni senkit nem fogok a templomba. De azok is megnyugodhatnak, akik nem járnak misére, mert a pap egyik feladata, hogy hetente egyszer köteles az egész nyájáért imádkozni és misét tartani. Egy misén hétköznap tízen vannak, ami nem rossz arány. A vasárnapi fő misén nagyjából százötvenen. Ez a szám lehetne magasabb. Nem tudom, miért, de sokan nem elég bátrak a közös imádsághoz.

Wojciechből Adalbert – vagy Béla

– Mennyire szerette meg Magyarországot, és hiányzik-e a Lengyelországban hagyott családja?

– Skype-on és telefonon tartom a kapcsolatot a szüleimmel. Szerencsére mindkét ország uniós tagállam, így elég olcsó a hívás. Évente kétszer látogatok haza, és a szüleim is járnak olykor Magyarországra. Ha Lengyelországban élnék, sem laknék velük, így csak mérsékelt módon hiányoznak. Általában repülőgéppel utazom haza, ha ügyes az ember, néhány ezer forintért tud jegyet vásárolni. Mostanában kezdtem el igazán tisztelni Lengyelországot. Az átlagfizetés magasabb a magyarországinál, a boltokban nagyjából minden tíz százalékkal olcsóbb, és a nyugdíj is nagyobb. A hivatalos ügyeket is könnyebben lehet Lengyelországban elintézni.

– Mire a legbüszkébb, amit négy év alatt elért Magyarországon?

– Azokra, akik nem csak a vasárnapi misékre járnak be. Rajtuk tényleg látom, hogy egymást is szeretik. Örülök annak, hogy egyre több ilyen ember van, akik engem is összeölelnek. Jól érzem magam Üllésen és Zsombón, ha rajtam múlik, még sokáig szeretnék a két település plébánosa lenni. Egy papnak csak két feladata van a Földön: jól megismerni Istent és az embereket.

– Milyennek találja a magyarokat?

– Elég pesszimistának látom őket. Megdöbbentő, hogy más országokhoz képest milyen sok ember lesz itt öngyilkos. Sajnos sokan nem látják értelmét az életüknek.

– Hogyan lett Adalbert atya?

– Muszáj volt magyar nevet választanom magamnak, mert az eredeti lengyel nevem kimondhatatlan és leírhatatlan. Ez a Wojciech. Ennek magyar változata az Adalbert vagy a Béla. Szent Adalbert püspök félig cseh, félig német volt, járt Lengyelországban misszióban, és állítólag Szent István király bérmálását is ő végezte. Kicsit hasonlít az életem az övéhez, amire büszke vagyok. Biztos imádkozik értem.