Pataki Ferenc: A dolgaim arra várnak, hogy megszólaljanak

[namelink name="Pataki Ferenc"] festő, grafikus 1941. június 17-én született Szegeden. Középiskolába a Radnóti Miklós gimnáziumba járt, majd a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban érettségizett 1960-ban. Ezután a Képzőművészeti Főiskolán diplomázott 1966-ban. Számos elismerés birtokosa, megkapta például a kulturális minisztérium dicséretét, a Szegedért Alapítvány Művészeti Kuratóriumának díját, a szegedi VIII. Táblaképfestészeti Biennálé díját, a dijoni Nemzetközi Vasutaskiállítás díját, a losonci VI. Nemzetközi Akvarell Triennálé díját, a Prima díjat és a Szegedért Emlékérmet is. Három gyermeke és két vér szerinti, valamint 4 fogadott unokája van. Amikor nem dolgozik, olvas vagy régi művészfilmeket néz, de nagyon szereti a csönd óráit is. A detektívregényektől kezdve minden érdekli, de főként a mesék inspirálják.

– Most ünnepli a 75. születésnapját. Mennyire tekinthető a most nyílt jubileumi tárlata életmű-kiállításnak?

– Mindig kérdés, hogy az alkotó ember hogyan tud megjelenni a világ és a közönség előtt. Akik szeretik és figyelik a munkámat, látták, hogy volt már jubileumi kiállításom az 50. és a 60. születésnapomon is. Ezek gyűjteményes kiállítások voltak, a mostanit nem tekintem annak, csak azt mutatom meg, amikkel az utóbbi időben foglalkozom. Az elmúlt 5 évet és néhány régebbi alkotást láthat a közönség. A kiállítás címe, a Térugrás is egy 1997-ben készült munka nevét viseli. Úgy éreztem, hogy ez szorosan kapcsolódik a mostani alkotásaimhoz is.

– Milyen munkák ezek? Mikkel foglalkozik mostanában?

– A kiállítás darabjait az utóbbi két budapesti tárlatomból válogattam ki. A dolgaim általában itthon vannak készenlétben, egymást segítik, és alig várják, hogy szóhoz jussanak. Főleg a tér és annak egy általam újnak vallott feldolgozása foglalkoztat az utóbbi időben. Szeretem az ábrázoló geometriát. Itt a grafikus és a festő oldalamat is megmutathatom olyan technikákkal, megoldásokkal, amelyek eddig is foglalkoztattak, csak nem kerültek ennyire előtérbe.

Kötődés nélkül halottak a formák

– Mondhatjuk, hogy ez most egy új irány?

– Valóban új irány. Mindig érdekelt például a természetes fa felülete. A legelső ilyen munkámat a hetvenes években készítettem a szüleim egyik szekrényéből. A levált furnérlemezek inspiráltak. Ebből született az Emlékem a háborúról című. Ebben benne van minden emlékem a bombázásról, amikor ebbe a szekrénybe bújtunk a dédikémmel. Ugyanez a technika előbukkant az utóbbi három évben is. A mezőberényi művésztelepen találtam egy falemezt, amit már megevett az idő. Régebben is felhasználtam a fa bizonyos részeit, de ebben megihletett az, hogy az idő már végigment rajta, ő maga formálta előttem az anyagot. A kiállításon ezt a darabot is meg lehet nézni. Ha nem találom meg a kötődést az anyaggal, halott formákat gyártok. Ez sajnos a mostani képzőművészet egyik betegsége. Nálam az egész élet arról szól, hogy a művészet ajándék legyen, és ne megélhetési bűnözés. Portrét is akkor tudok csinálni, ha érzelmileg kötődöm.

A 75 éves Pataki Ferenc még mindig kísérletezik új irányokkal, formákkal és anyagokkal.

Fotók: Frank Yvette

– Ezek szerint egy művésznek nem könnyű megrendelésre dolgozni?

– Megrendelésre dolgozni csak nagyon alapos felkészülés után lehet. Hál’ istennek sok szép feladatot vállaltam megbízásra. Igaz, hogy részben megköti az ember kezét, de ebben is meg kell találni a pluszt. Amikor a pályámat elkezdtem, akkor kezdték használni a professzionális kifejezést a művészekre. Ez azt jelenti, hogy a képességeinek a birtokában van, és hivatásszerűen is a művészettel foglalkozik, ebből él, még akkor is, ha szegényen. Nem vállal más állást, mint Gauguin a tőzsdén. Velünk is elvégeztették a tanár szakot, akkor tiltakoztam ellene, de már látom, hogy hasznát veszem, hiszen tanítok is.

– Melyik volt a leginspirálóbb megrendelése?

– A legszebb felkéréses munkám, amire Novák István építész barátom hívott meg, az a felvidéki ajnácskői új templom stációképeinek megfestése volt. A hitvilág mindig foglalkoztatott. Ilyenkor meg kell felelni a méretnek és a klasszikus hagyományoknak is. Itt az újítás csak az alkotó személyisége lehet. Szívem-lelkem benne volt ebben a munkában, segített a gyógyulásomban, hiszen komoly problémákkal küzdöttem abban az időben.

A természet és a család biztonsága

– Sokat költöztek Szegeden belül is, most pedig a vidékiesebb Újszentivánt választották. Van ennek valamilyen szerepe az alkotásaiban?

– Igen, van. Felsővároson születtem, a legkeskenyebb utca legkisebb házában, a Tó utca 7. szám alatt. A feleségem szintén vidéki, Lakiteleken nőtt fel. A gyerekkori emlékeim a legerősebbek: az akácvirágok, a papsajt, a zöld alma, a ringló. A természet volt a mindenem, bent csak addig voltam, amíg az iskolapadban ültem. A mi életünkben is nagy szerepe volt a játéknak, és a gyermekeinkében is. A természet mindig visszaköszön, amikor dolgozom. A forradalom utáni évben Budapestre kerültem. Amikor gimnáziumba jártam, a Gellért-hegyen voltam kollégista. Főiskola alatt a Hűvösvölgyben laktam, de éltem Óbudán és Mátyásföldön is. Ez is mind természetközeli környezet. Amikor visszaköltöztünk Szegedre, laktunk a Zöldfa utcában, majd a Széchenyi téren is, a Dávid-palotában. Utána építettük a családi házunkat Petőfitelepen. Miután a gyerekek kirepültek, már nagy volt nekünk, eladtuk, és az egyik barátom ajánlására megvettük a mostani, újszentiváni házunkat. Itt találtunk igazán otthonra. A nővéremék is itt laktak régebben. Pestről gyakran jártam ide, amikor még a határsávban volt a település. Külön engedéllyel lehetett csak bejönni, persze volt, hogy anélkül érkeztem. El is kaptak a határőrök.

A művész búcsút intett szegedi házuknak, amikor a gyerekek kirepültek. Újszentivánon talált igazán otthonra.

– Sokat forog fiatal művészek között. Milyennek látja a helyzetüket?

– Nagyon nehéz helyzetben vannak. A képzőművészet reneszánsza közvetlenül a rendszerváltás előtt volt. Akkor még létezett az államilag fenntartott Képcsarnok Vállalat és a frissen megalakult magántársaságok, alkotóközösségek. Ők segítettek azoknak a művészeknek, akiknek a képei eladhatók voltak. Giccset nem árultak, pedig giccsfestők akkor is dolgoztak. A magánvásárlások is gyakoribbak voltak. Volt, hogy eljött valaki, azt mondta, hogy ballag a kislánya, és szeretne választani egy szép képet. Ezek nem voltak nagy pénzek, de örültem, hogy a képeim tetszenek, és elviszik.

„A táj bennem él"

Még most is, ha valaki felkeltene az éjszaka közepén, hogy fessek neki egy tájképet, mert reggel viszi a keretezőhöz, meg tudnám csinálni. A táj annyira bennem él, hogy bármikor előhívhatom. Tanítok fiatal művészeket, felnőtteket is, szívvel-lélekkel oktatom őket, úgy, ahogy engem is oktattak. De nehéz nekik elindulni a pályán.

– A nagy család biztonságot nyújt az alkotáshoz?

– Igen, sőt akkor tudok igazán dolgozni, mikor mindenki itthon van. Ilyenkor becsukom az ajtót, és tudom, hogy minden rendben van. Pusztaszeren van egy nagy képem, közel falnagyságú, Őséletfa a címe. A születéstől kezdve az élet minden részét ábrázolom rajta. Ebben minden benne van, amit a család szentségéről gondolok.