˝Állandóan saláta volt a menzán, mert az ingyen volt˝

Az 1986-os áprilisában bekövetkezett csernobili atomkatasztrófa kapcsán szerkesztőségünk tagjai felidézték, hogy a szülők megtiltották az akácvirág rágcsálását, és volt aki bár életében először vetett salátát, aztán hiába nézte nap mint nap, hogy növekszik, nem ehetett belőle. Mások annál inkább, több kolléga is arra emlékezett, hogy folyton salátát kapott az iskolai menzán, mert azt ingyen adták...

[namelink name="Kovács András"] és [namelink name="Tóth Szergej"] 1991 szeptemberében járt Pripjatyban és Csernobilban – e két város melletti atomerőmű robbant fel. A Délmagyarország mellékleteként megjelent Ukrán Tényképben többek között ez olvasható: Pripjatyban „a bejáratot szigorúan őrzik, engedélyeket kérnek, majd felnyílik a sorompó. Mindent felver a gaz, a főtér pontosan akkora, mint a többi száz szocialista városban...Legnagyobb meglepetésünkre a hangszóróból egyszercsak megszólal a zene. Azt mondják, a városban működő kutatólaboratóriumok dolgozóinak, az utakat használó teherautók vezetőinek zene nélkül túlságosan nyomasztó lenne...Kísérőnk figyelmeztet, talán nem kellene annyira iparkodni, mert az egész radioaktív micsodában a por a legveszélyesebb. Állandóan a dózismérőt nézi, mikor kell visszafordítani bennünket. A lakásokban nagyobb bútorok, komplett, hibátlan szekrénysorok, zongora. A hangszer meg is szólal. Apróbb tárgyakat nem nagyon találunk, s mint megtudjuk, a kitelepítés után még sokan visszaszökdöstek holmijaikért."

Olvasóink elmékei

"Erős keserűmandula illatot éreztem az utólag megtudott időpont utáni 3-4 nap." - írta Tóth József olvasónk.

"Abban az időben, mint Volán-taxis, sokat jártam Paksra. Teljes biztonságban éreztük magunkat. 100 százalékban megbíztunk a hazai szakemberek véleményében, szakmai tudásában. 1986. május 12-én elhittem dr. Czeizel Endrének, hogy Csernobil körzetében már a terhes nők sincsenek veszélyben. Elhittem prof. dr. Sztanyik B. Lászlónak 1986. május 12-én, hogy csoda történt, és a csernobili robbanás megváltoztatta a korábbi természeti törvényszerűségeket, és a 30 éves felezési idővel rendelkező cézium 137-es radioaktív izotóp sugárzási intenzítása 16 nap alatt a felére csökkent. Nem vagyok atomerőmű ellenes. Tudomásul veszem, hogy még hosszú évekig szükségünk van az atomerőművekre. Mindössze csak azokat tartom az atomerőművek és a nukleáris energia legnagyobb ellenségének, akik kötelességérzetből, szorgalomból hazugságaikkal megrendítik az állampolgárok bizalmát az atomerőművekben." - írta Köves István olvasónk.

"Mindenki meg volt ijedve, találgattak, hogy milyen hatása lesz!" - írta a delmagyar.hu facebook oldalán Farkasné Mária.

"1986 májusában barátnőm kislánya kb. kétéves volt. Gyakran jártak a Tisza-parton és leültek egy pokrócra a fűbe is. Akkor hallottuk, hogy a víz vezeti a sugárzást és a fű is szennyezett lehet, valamint salátát nem szabad enni. Hittük is, meg nem is, hiszen tavasz volt, valamit enni kellett, nem igazán gondoltuk, hogy nagyon mérgező lenne. Különösen azért, mert sokáig nem ismerték el a robbanást - majd elbagatelizálták. 1988-ban aztán meghalt a barátnőm kislánya rákban, kb. fél éves szenvedés után. A bal karján keletkezett elöször egy dudor, ezt követően mondták, hogy rák. Nem tudom, Csernobil volt-e az oka, vagy enélkül is ide jutott volna, de szerintem elősegítette, az biztos. Azóta vagyok óvatos, de nem tudjuk igazán kivédeni egy ilyen nagyszabású katasztrófa következményeit." - írja Törökné Hajdú Aranka.

"Én dolgoztam, és amennyire lehetett vigyáztam az étkezésre és ennek ellenére mindkét mellemet elveszítettem, bizonyíthatóan a csernobil miatt és így a mai napi is átkozom az oroszokat." - írja Lőrinczy Lászlóné olvasónk.

"Édesanyám emlékére.... a csernobili katasztrófa idején ereje teljében, 54 éves volt. Mindenki szerette és megbecsülte. Aztán hirtelen drasztikusan lefogyott, jött a vérvétel majd a 100000-es fehérvérsejt szám hidegzuhanya. Innentől, 5 évig tartott a bizonytalanság rémálma és a napok visszaszámlálása. Aki még nem tapasztalta meg ezt az érzést, az semmit sem tud. 1991. október 28-án, 59 évesen hunyt el. Valahol, tudat alatt akkor fogadtam meg, hogy soha nem fogok fogyókúrázni. Ha jön egy betegség az majd egyből karcsúvá tesz..." - írja Csamangó Éva olvasónk.

"Emlékeim szerint 1986. május elseje hosszú hétvégére esett. A szüleim a barátaikkal együtt mentek horgászni - kempingezni. Édesapám elmondása szerint nagyon meleg volt és rengeteg halat fogtak a Kurca mellett, viszont hiába hagyták őket az élővízben, hamar megdöglött mind.
Ezután egy évvel édesanyám barátnőjénél rosszindulatú melldaganatot diagnosztizáltak, műtötték. Néhány hónapra rá édesapámnál inoperábilis agydaganatot diagnosztizáltak. Láttam őt elfogyni... Alig egy héttel a halála után a legjobb barátja, akivel horgásztak tüdőrákos lett, elhunyt. Édesanyámnál pedig rosszindulatú vesedaganatot állapítottak meg, elhunyt. Összefüggést véltem felfedezni az akkori szabad ég alatt tartózkodás (atomerőműves katasztrófa) és a betegségek között. Az is igaz, hogy bennünket gyerekeket óvva intettek a salátától, és a korai gyümölcsöktől. Végtelenül sajnálom mindazokat, akik ezen katasztrófa miatt lettek betegek, esetleg már eltávoztak körünkből" - írja Marton Zsuzsanna olvasónk.

Írja meg Ön is!