Délmagyar logó

2019. 05. 23. csütörtök - Dezső Még több cikk.

Szevasztok, én megyek a nehéziparba! - A 97 éves papucsosmester elajándékozná a maradék anyagot

Algyő - Édesapjától tanulta a szegedi papucs készítését Barta Gyula, de nem ebből a szakmából ment nyugdíjba. Szerszámait azért megőrizte, és vele valamennyi anyagot. Ezt most ajándékba adná Szegeden annak, aki még készít lábbelit. Erre, úgy gondolja, van három éve.
– Nem papucsos akartam én lenni, hanem műbútorasztalos. Elképzeltem, milyen szép bútorokat fogok készíteni, de a lábam miatt ebből nem lett semmi – mondja az algyői könyvtár olvasótermében a 97 éves Barta Gyula. Az asztalon egy terítőnyi nagyságú, hímzett bársonyanyag, az, amit a szegedi papucsok fején lehet látni. Mellette papucskészítő szerszámok. Ezeket a könyvtárnak adta, az anyaggal azonban más terve van.

Meleg só, máktea

– A lábam ötéves koromban ment tönkre. Kifordult a térdem, átjött a szomszédasszony, és azt mondta, semmi más nem jó erre, csak a meleg só. Rátették. Másnap elvittek orvoshoz, aki azt mondta, ezen már nem lehet segíteni, hideg vizes borogatás kellett volna rá, kár volt hinni a szomszédasszonynak. Korábban pedig már majdnem elpatkoltam miatta, merthogy állítólag rossz gyerek voltam, és ő azt tanácsolta, itassanak velem mákteát. Három napig aludtam. Nézték, lélegzem-e még.

Barta Gyula gyerekkorában segített édesapjának a műhelyben. Olyan szakmát nem javallottak neki, ahol állni kell, így papucsos lett. Az édesapjánál volt tanuló. – Amennyi előny volt benne, annyi hátrány. A többi inas kapott évente ruhát, havonta zsebpénzt, szabadságot, én nem. Amikor szóvá tettem, kaptam olyan pofont, hogy utána le kellett ülni. Tizenhét éves voltam, fölháborodtam, elmentem Budapestre, de aztán persze hazakerültem.

Másodszor a háború idején járt Budapesten, három hónapra hívták be, a bombázások idején. – Képzeljen el egy emeletes házat, amelyet mintha késsel vágtak volna kettőbe. Az egyik fele leomlott a pincéig, ahonnan hét embert hoztunk ki, a másik fele meg úgy maradt, szinte érintetlenül. Még a füstcső se esett ki a kályhából. Az asztalon a pohár, a vizeskancsó is érintetlen. Szólnak rám, hogy vigyázz. Fölnézek, és látom, jön lefelé egy nagy gerenda. Épphogy lehajoltam, nem ütött agyon. Hosszú volt, fennakadt a vége az utolsó pillanatban.

Sírtak, mint a gyerekek

A háború után megszerezte a mesterlevelet. Hetven pár szegedi papuccsal kezdett piacra járni, ahol tizenegynéhány sátorban csak papucsos volt. Az idősebbek a sor elején, amerről a vevő jön. Gyula bácsi járt vásárokba is, először a többiekkel, aztán 1948-tól inkább önállóan. Ebből az időből emlékezetes számára Sükösd, ahol egyszer egy hivatalnok lánya vett tőle, majd rendelt nála tiszta fehér, gyöngyös papucsot. Legközelebb pedig, amikor ment, majdnem mindent megvettek tőle. 1949-ben már a budapesti ipari vásáron árult. Aztán a papucsosoknak is szövetkezetbe kellett tömörülniük, nem maradt más választásuk, mert egyik évről a másikra az évi kétezer forintos adó negyedévre 29 ezerre nőtt.
 

– Úgy hajigáltuk be az iparengedélyt egymás után, hogy aki ezt kitalálta, röhöghetett. Megalakult a szövetkezet, minden szerszámot bevittünk. Ígértek sok szépet, aztán megkaptuk az első szállítmány anyagot – három zsák hulladék bőrt. Ott álltunk körülötte, és sírtunk, mint a gyerekek.

Ezt a maradék anyagot hosszú ideje őrzi Barta Gyula - most annak adná, aki még készít papucsot. Fotó: Kuklis István
Ezt a maradék anyagot hosszú ideje őrzi Barta Gyula - most annak adná, aki még készít papucsot. Fotó: Kuklis István
A szövetkezetbe beléptették a hímzőasszonyokat is, bársony helyett zászlóanyagra kellett hímezni egy időben, a szegedi papucs így is kelendő volt. A húsz ember naponta kétszáz párat készített. Egy amerikai üzletember hosszú időre előre lekötötte volna a teljes termelést, ha a pártirányítás beleegyezik. Barta Gyula elnökhelyettes volt, amikor otthagyta a szövetkezetet, mert nem sok jót nézett ki belőle. 
 

– Nem engedtek volna el, ha nem az a jelszó akkor, hogy a nehézipart kell fejleszteni. Esztergályos vizsgát tettem a gépipari technikumban, és megmondtam, szevasztok, megyek a nehéziparba! Nem szólhattak. Mehettem is volna esztergályosnak, de aztán mégis a ruhagyárat választottam. Oda kerültem, szíjvarrónak.

Keres egy cipészt, és nekiadja

Utóbb visszament 1959-ben a papucsosokhoz, ahol pluszbérért beugróként állómunkát is kellett végezni. Akkor látta, igaza volt az orvosnak annak idején, az ő lábának nem való az állómunka. A vízgazdálkodásnál raktáros volt utóbb. A papucsosmesterséghez nem tért vissza, de a szerszámait megőrizte. Lánya évekkel ezelőtt elhatározta, hogy papucskészítő vállalkozást indít. Engedélyt kért rá, és megvettek hozzá minden szükséges gépet. 
 

– Szuper kis üzem lett. Meghirdettük, hogy dolgozót keresünk. És nem jött senki. 

Barta Gyula 1994 óta lakik Algyőn. A régi szerszámokat magánál tartotta, mostanáig. 

– Ezt beviszem Szegedre, keresek olyan cipészt, aki papucsot is készít, és nekiajándékozom 
– simít végig az anyagon. – Erre még van három évem. Régen egy nagyon aranyos kislány azt jósolta, hogy száz évig fogok élni. Látta az igazat, mert azt is jól megmondta, hogy három feleségem lesz.

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Közeleg a kamarai hozzájárulás befizetésének határideje

Közeleg a kamarai hozzájárulás befizetésének határideje
Idén is március 31-ig kell befizetnie a kereskedelmi és iparkamarához tartozó vállalkozásoknak az… Tovább olvasom