Háború önmagunkkal: X-Men: Sötét Főnix - kritika

Nem tudom, mikor dőlt el végleg, hogy a Disney megveszi a Fox stúdiótól az X-Men-filmek jogait, de az biztos, hogy ez az üzleti huzavona aligha tett jót a széria legújabb darabjának, az X-Men: Sötét Főnixnek. Az a tény ugyanis, hogy a Fox égisze alatt dolgozó alkotógárda utoljára ereszti egymásnak a mutáns szuperhősöket, nemhogy nem motiválta a készítőket, de még vissza is vetette őket. A képregény-univerzum egyik legerő-

sebb figurájának a sorsdrámáját kellett volna méltóképp bemutatniuk, ehelyett egy olyan mozifilmmel szúrták ki a szemünket, amire már másnap is alig emlékszünk. 

Az okok szerteágazók, gyökerük azonban egy: a rendezőtől kezdve a színészeken át az utolsó világosítóig egytől egyig mindenki unta a produkciót. Essünk túl rajta – adták ki a parancsszót a stúdiónál, és mindenki e szerint cselekedett. Sorsdrámát írtam fentebb, és nem véletlenül. Sötét Főnix, azaz Jean Grey nemcsak egy szokványos hatalmas erejű szuperhős, de egyszersmind egy kifejezetten érdekes karakter, akinek élettörténete telis-tele drámai mozzanatokkal. Kislányként már korán árvaságra jut, miután szüleit egy tragikus baleset következtében elveszíti. Képességeinek hála a baleset során ő maga nem szenved sérülést. Árvaház helyett X professzor fogadja be a kislányt, a férfinak pedig feltett szándéka, hogy Jean még csak ne is emlékezzen egykori szüleire. A kislány szép lassan felcseperedik, az X-Men oszlopos tagjává válik, mígnem őt magát is baleset éri. Egy pusztító, kozmikus erő szállja meg, amelyet Jean képtelen kontrollálni. Emlékei pedig visszatérnek, és ezzel együtt rá kell döbbennie, hogy kislánykora óta hazugságban élt. Az X-Men: Sötét Főnix a címszereplő önmagával vívott háborúját állítja a középpontba, a képregények rajongói pedig joggal csettintenek, hiszen nagyon ideje volt már, hogy Sötét Főnix végre kapjon egy jórészt róla szóló, saját mozifilmet. A legkorábbi X-Men-filmekben, ahol még nem Sophie Turner, hanem Famke Janssen alakította a karaktert, a nézők még csak bele-belekóstolhattak a Főnix erejébe és ambivalens személyiségébe. A szomorú az, hogy ez mostanra sem változott. A kóstolóból nem lett kétfogásos ebéd, de még egyfogásos sem. Az eddig csak producerként dolgozó Simon Kinberg rendezői bemutatkozása sajnos minden szempontból közepesre értékelhető. Ha a széria során nem készültek volna már olyan remek filmek, mint az X-Men: Az elsők, a Logan – Farkas vagy épp az Eljövendő múlt napjai, továbbá ha nem lenne tényleg ennyire nagy becsben tartva a címszereplő karaktere, akkor akár elégedettek is lehetnénk. A Sötét Főnix egy, a mai kor elvárásainak megfelelő ritmussal rendelkező szórakoztató látványcikk. 

Az agyat nem dolgoztatja meg, cserébe kellőképp pihenteti azt. A szemet néhol gyönyörködteti, hiszen a kozmikus erő ábrázolása és az akciójelenetek nagyon rendben vannak. Annyira azonban mégsem, hogy a látványosságok közepette ne hiányoljuk az igazi drámát, az érzelmi bevonódást. Lehet, hogy az ifjú színésznő, Sophie Turner is hibás egy csöppet, súlytalan alakítása miatt ugyanis nehéz elhinni a figura drámáját. Ám ott van még rajta kívül James McAvoy, Michael Fassbender, Jessica Chastain és Jennifer Lawrence – de ők is leginkább a nevüket adják a produkcióhoz, a tehetségüket ennél jobb filmekre tartogatják. Sajnálatos, hogy így alakult az egykor sokkal szebb napokat látott széria, ugyanakkor fel is lélegezhetünk, mert ennél már csak jobb jöhet. 

10/5