Bakos András: Már ez sem fáj

A négyemeletes kockaház tetején áll, háttal a mélységnek, fogja a kötelet, és nem mozdul. Pihen. Mindjárt hátrálni fog a peremig, aztán elrúgja magát, ahogy a többiek – és akkor lesz, ami lesz, leereszkedik a falon. Aki befűzte a köteleket, nyilván érti a dolgát, nem lehet komoly baj. Életében először, és talán utoljára ereszkedik. Bár meglehet, ezután évente el kell jönnie ide, és le kell ereszkednie a falon, csak így lehet edzésben maradni. Vár, arra vár, hogy noszogassák, de nem szól senki. Csak nézik. Az arcát figyelik.

„Zsákban futás, időre, íjászat, hordógurítás, katonai akadálypálya teljesítése, kommandós leereszkedés, megfelelő szakember felügyeletével. A tréningen mindenki saját felelősségére vesz részt." Ez állt a programban. Biztosan ki lehetett volna bújni, de erősen ajánlott volt a részvétel. Megbeszélték a kollégák, hogy az egész nyilván hülyeség: mi a fenéért kell rekeszvárat építenie annak, aki egész nap emberekkel dolgozik? Ő nem szólt, de együtt érzett minden dohogóval. Éppen ezért érintette rosszul, hogy a társaság végül, némi fanyalgás után megpróbálta jól érezni magát a szokatlan helyzetben, és aztán – ahogy az ilyenkor lenni szokott – egy idő után megjött a lelkesedés is.

Kedvetlenül nézte őket, most látta először ezeket a nőket és férfiakat szabadidőruhában. Máris tudta, mi a célja a tréningnek, nem kellett elmagyarázni, miért ilyen hülye feladatokat végeztetnek velük, ahelyett, hogy a szakmájuk avatott és elismert képviselőinek élménybeszámolóit hallgatnák. A tréning célja az, hogy szokatlan körülmények között is megismerjék egymást a munkatársak, mert máskor nincs alkalom erre.

Elkeseredett, amikor megállapította tizenegy óra tájban, hogy a kollégái most megtudhatták róla: az átlagosnál sokkal jobban izzad, hogy hangosan szuszog. Amikor megfeszít egy asszír íjat, remeg a keze, és hogy az a komoly figyelem, amit komorságnak is lehetett hinni, szigorúságnak – pedig csak egyfajta nyugalmi arckifejezés volt nála – szóval erről kiderült, hogy egy kisfiú kétségbeesését leplezi. Kinek jó, hogy ez kiderült?

Látta rajtuk – vagy legalábbis látni vélte –, hogy most aztán csodálkoznak. Többet hittek róla. Ha most megsérülne, nyilván megváltozna a hangulat. Akkor legalább sajnálnák – de hát ez a remény is olyan nevetséges.

Amikor a szakember azt mondja, a leereszkedés után a jól megérdemelt ebéd következik, megfogja a kötelet, és nagyon határozottan elrúgja magát, egy nő halkan felsikolt. A lába ötször érinti a falat, és közben érzi, ha elfordulna, a hátával csapódna oda, az nagyon fájna. De így is: ahogy leér, és odaföntről tapsolnak, az egyik térdében valami történt. Nem pattant, csak mintha elhajlott volna valami. Érzi, ez nem tévedés, és csodálkozik, hogy nem fáj. Hogy már ez sem fáj.