Makót szállták meg a kommunisták elsőként a dél-alföldi városok közül

– Az emléknap alapja, hogy 1947-ben ezen a napon hurcolták el szovjet egységek, mindenféle magyar rendőrségi eljárás vagy bírósági ítélet nélkül az akkori parlamenti többséget adó polgári erő, a Független Kisgazdapárt főtitkárát, Kovács Bélát – idézte fel a történteket Miklós Péter történész, címzetes egyetemi tanár. 

A hódmezővásárhelyi Em­lékpont szakmai tanácsadója hangsúlyozta, a kommunista diktatúra kiépítése hazánk szovjet megszállásával párhuzamosan már 1944 őszén megindult, méghozzá éppen régiónkban, a dél-alföldi or­­szágrészben, hiszen az első megszállt város Makó, az első szovjet uralom alá került nagyváros pedig Szeged volt. Megjegyezte, 1948-ra már teljesen megszilárdult a megszállók által a hatalomba segített kommunista párt uralma, 1949-re – amikor bevezették a sztálinista alkotmányt és lényegében megszüntetették a többpártrendszert – pedig kiépült és stabilizálódott a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett baloldali diktatúra. Hogy ki tekinthető a kommunizmus áldozatának, az Miklós Péter szerint nehezen megválaszolható kérdés. 

– A megszállók által megerőszakolt nők, az 1944–45-ben szovjet kényszermunkatáborokba hurcolt mintegy hétszáz­ezer magyar állampolgár, a földjüktől megfosztott gazdák, a vagyonukat elveszítő kisiparosok és kereskedők, az internálótáborokba kényszerített értelmiségek, az üldözött egyháziak, az ötvenhatos forradalom résztvevői és az annak bukása után meggyilkolt vagy üldözött emberek. Mindannyian éppúgy áldozatai a kommunista diktatúrának, mint azok, akiket például „polgári származásuk”, vagy szüleik politikai nézetei miatt tiltottak ki az oktatás világából és fosztottak meg az értelmiségivé válás, vagy a társadalmi felemelkedés lehetőségétől – fejtette ki. 

Az államszocializmus korát bemutató egyetlen vidéki mú­­zeum és kutatóközpont, a vá­sárhelyi Emlékpont munkatársa szerint az 1940-es, 50-es évek fordulóján országszerte számos helyen felbukkanó kommunistaellenes illegális mozgalmak közül az egyik legnagyobb létszámú volt a Hódmezővásárhely környé­­ki kiterjedt tanyavilágban működő Fehér Gárda. Ennek tagságából – a fölszámolása idején – a rendőrség több mint háromszáz személyt azonosított, de a szervezettel kapcsolatot tartók száma elérhette az ezer főt is. 

Rámutatott, a magyar tanyai lakosság sem ideológiai, például a vallásüldözés miatt, sem gazdasági szempontból nem tudott azonosulni a kommunista rezsimmel. Emiatt fo­­gékony volt a rendszerellenes szervezkedésekre, és a Fehér Gárda kínálta ellenállási lehetőséget el tudta helyezni saját törekvéseinek körében. 

– A Fehér Gárda mozgalmat, amelynek tagjai többször vettek részt közös gyakorlatokon, kvázi alaki kiképzéseken, Kovács István és Blahó János irányította. Előbbi a Hódmezővásárhely és Orosháza közötti tanyavilág népét fogta össze, míg utóbbi az ottani fegyveres ellenállási törekvések kezdeményezője és szervezője volt – mondta el Miklós Péter. 

A szakember beszámolt ar­­ról is, hogy a Fehér Gárda mozgalom 1950-es felszámolását követően két vezetőjét kivégezték Szegeden, 1951. március 30-án. Megjegyezte, jellemző a kommunista diktatúra világára, hogy családjuk nem adhatta meg nekik a végtisztességet, a kivégzettek tetemeit ugyanis átadták a szegedi egyetem kórbonctani intézetének.