Filmkritika: Top Gun Maverick - Aki tudja, tanítja

Úgy is fogalmazhatnék, hogy nemcsak az idő repül, hanem Tom Cruise is az idő felett. Elképesztő, hogy évtizedek óta a csúcson van, kudarcot sosem vallott, rossz filmben alig láttuk, most pedig még vadászrepülőgépe is van, hogy még könnyebben a csúcsra érjen. Ezt ne csak szó szerint értsük, hanem átvitt értelemben is: a Top Gun című, 1986-os akcióklasszikus a fiatal Tom Cruise pályafutását szélsebesen az egekig emelte. Aligha volt kérdés, hogy negyedszázaddal később másodszorra is elvállalja Mitchell hadnagy, becenevén Maverick szerepét. 

A Top Gun: Maverick veszélyes küldetést hajtott végre. Egyrészt azért, mert rossz kezekben könnyen válhatott volna az első rész erőltetett folytatásává, másrészt mert megeshetett volna az a szégyen is akár, hogy az ember csak legyint rá, mondván: ez a film nem más, mint Tom Cruise hattyúdala. 
Miután azonban a film már az első percekben magával ragad, az ember könnyedén elhessenti valamennyi negatív előérzetét. A baromi hangulatos nyitány után kapunk egy rögtön a székhez szögező jelenetsort, ami minden szkeptikust meggyőz arról, hogy Maverick még korántsem vette fel a nyugdíjas tempót, sőt talán gyorsabb, mint valaha. A múltra való visszaemlékezések révén nemcsak az első rész rajongói kapnak morzsákat, de közben a sztori is érzelmi mélységet nyer.

Mint a legnagyobb hősök, Maverick is határhelyzetbe kerül: a múlt árnyai kísértik, miközben egy roppant bizonytalan jövő áll előtte. Egy fiatal pilótákból álló osztagot kell felkészítenie egy rendkívül életveszélyes, csaknem lehetetlen küldetésre. Az osztagba olyasvalaki is bekerült, akinek az édesapja az első részben Maverick egyik legjobb barátja volt. Igen, csak volt, ugyanis egy küldetésen a srác apja életét vesztette. A fiú pedig nem felejt, azóta is Mavericket hibáztatja. Az élet körforgása ismét összehozza Mavericket az immár fiatal felnőtt Roosterrel, de mellette is akadnak még színes egyéniségek az osztagban. Annak ellenére, hogy Maverick már jó előre leszögezi, ő nem tanár, egész jól állja a sarat. Karizmája pedagógiai érzékét segíti, és az őt sokáig csak tamáskodva figyelő fiatal titánok lassanként ráébrednek, hogy Mavericktől igenis érdemes tanulni. Egy idő után felnéznek rá, végül elkezdik csodálni. Joseph Kosinski rendező (Tron, Feledés) Holywood egyik legmegbízhatóbb iparosává nőtte ki magát, és ezt a tényt még jobban megerősíti a Top Gun: Maverick. Úgy meséli tovább a világ legjobb pilótáinak történetét, hogy közben főhajtással adózik az első résznek, megidézi annak hangulatát, és miként az első részt jegyző Tony Scott, úgy ő is életérzéssé emeli a Top Gun világát. 

A profin megrendezett jelenetek óraműpontossággal váltják egymást. Van idő meghatódni, van idő reménykedni, de leginkább izgulni van idő. Amikor a néző azt gondolja, hőseink végre kikecmeregtek a bajból, jön egy újabb akadály, aztán egy újabb, és így tovább. Persze a végén az összes akadály elhárul, ez Holly­wood, a világnak szüksége van hősökre. Külön piros pont, hogy az amerikai patriotizmus egyáltalán nincs túltolva, ettől a történet még univerzálisabb, még emberibb. A mindig fantasztikus Tom Cruise mellett Miles Teller és Jennifer Connelly a legnagyobb név, de feltűnik a filmben Val Kilmer, Ed Harris és Jon Hamm is. Aki befizet a Top Gun: Maverickre, kétórányi szélsebes iramra számítson, és arra, hogy nem most fog leszokni a körömrágásról.