Szeged - delmagyar.hu

Carl Michael Bellman No 38 Arról, hogyan állt díszőrséget Mollberg Boman káplár sírjánál "Utat!" A profosz arany szekercéjével ágál, Kotródik is szaporán félre a nép. A kurtabajszu trombitás már Fujja is rákveres képpel hangszerét. Buffog a nagydob, Mollberg lábujjhegyre áll, Dörmög és harsog, "Állj!" kiabál. Mint aki megkergült, dobverőt lengetve bőszen Teljes erővel az ott a dobba csap. Amaz cintányért verdes össze, Teli pofával a kürtös pruttyogat. Csápol a karja: Szénvonóval kongat az Szörnyü ricsajjal Vasfazekat. Jónapot, Mollberg! Mint kacsa csámpáz, hű, de peckes! Jól benyakalt, a szeme könnyel tele. Nyomában meg buzgón ügetnek, Hű cimborái: Lazac, Víg, Durrbele. Zubbonya széjjel, Rángatja deréksziját. Hallga, vezényel: "Balra! Vigyázz!" Jaj, mama, intsen már oda végre hát szegénynek! Folyton ide vigyorog, s biccent felénk. Ruganyosan ütemre lépked. Lépést tarts! Egy-kettő-egy! Egyszerre lépj! S mily elegáns, ni: Új paróka, rajta copf, Tiszta kamásni, Gyászszalagok! Cajsa, a Dalberg nője meg áll busan pityeregve, Fekete szoknyában, s báván kancsalit. Hegedűjét nyaggatja egyre A fogadós, s ime szól a hárfa, csitt! Lám, imakönyvet Markolászva billeg ott Gyászban az özvegy, Jól beivott. Jön a menet. Mondd, temetni vajh' kit visznek éppen? A szegény Boman az, vizkór ölte meg. Lám, cimborája megy középen, Wingmark: a fején paróka diszeleg. Gyászszalagokkal, Mellette Bergström halad, Ede csapossal, Végül a pap. Ott megy a Szent Katalin templom csámpás toronyőre, Ott meg a Bujj-be kocsmáros kocog. Na most, dobos, csapj jól a bőrre! Triangulum csilingel, és szól a dob. Ott ni, a kántor Ásót hurcol, rajta föld, Részeg a jámbor, Ütemre dülöng. Boman a káplár már deszkát árul. Odavan hát? Hát bizony ő oda, vége van neki. A Barna Ajtóban a bajszát Ő szegény már soha nem vikszolja ki. Hajsza az élet, S lám mit ér? Lyukas hatost! Búcsuzunk tőled, Cimbora, most. Nézd csak, az ördög bujt ma belétek? Állj sorba! Igazodj, a muskétákat vállra föl! Tisztelegj! Jobbra át! Mozogj, na! Föl a csövet! Tüzelj! Most lábhoz, ökör! Zengje ma hősét Bacchus népe mindenütt! Éljen, az őrség Jól sikerült! Rakovszky Zsuzsa fordítása No 18 Didergés E földet el kell hagyni végleg, Bacchusnak búcsút mondhatok, Isten hozzátok, jó borok, Nektár, mit a szüret kipréselt Épp mostan, éltem alkonyán. Jöjj, hívlak, kétségbeesésem! Korsóm tekerd körül kötéllel, S akassz fel rá! egy korty csupán. Üres kupám, mely egykor éltet S derűt csöpögtetett belém, Most síromon hever szegény, Miközben más szuszog, pöfékel, Hol én csücsültem, éppen ott. Mint színpadon, a cimborákat Úgy látom: tűz körül pipáznak, S a kampón más kalapja lóg. Rémlik, kupát ürít az Elnök A kocsmaasztal túlfelén, S babéros kancsót nyújt felém Rőt parazsas pipája mellől, Ám kancsi, vak, mint jómagam. De már nem érzek ízt a számon, Akár a frissen sült kalácson, A légy, mivel melege van. A négyes számú krigli őre, Rózsás pofáju cimborám, Mint ánglius matróz, vidám, Akárha tíz font vón a bére - Küld ám a poklok mélyire, És menten kétfelé hasítna Ha lelkem égő kínjait ma Feledve, nem iszom vele. De nem: nem ízleli a nyelvem Többé az óbor csöppjeit: Még anniyt nyög ki tán: proszit, S a vér megáll az ereimben; Már zsibbatag, nehéz a comb, Karom jeges, fagyott a lábam, Orrom csöpög, s az éjszakában A lelkem rémülten bolyong. Igen, ahol Bacchus mosolygott Szuszékomról is egykoron, Mivel kecsegtetsz még, csehóm? Útravalóm sovány savó most És zabpehelyleves csupán, Hashajtópor papírtasakja, Doktorköpeny, sok száraz flaska: Csak ezt hagyom magam után. Baka István fordítása

Mivel a műfordítást az olvasás magasabb szintű, alkotó formájának, de lényegében mégis egyfajta olvasásnak tekintem, talán nem meglepő, hogy legkedvesebb költőim - kevés kivétellel - azok közül kerülnek ki, akiket magam is fordítottam. Ezért is olyan fontos számomra Carl Michael Bellman, a svéd líratörténet egyetlen igazi világnagysága, akinek episztolái és dalai közül a nemrég elhunyt Csatlós János ösztönzésére és nyersfordításai alapján ültettem át jónéhányat, s az igazán nem könnyű munka fokozatosan tett a 18. századi poéta hívévé, sőt, némely versében követőjévé is egyben- másban. Nemcsak én fertőződtem meg ezektől a különös, megragadó versezetektől - a néhány hónapja megjelent Bellman-kötet (Csatlós János még megérte) 12 műfordító munkája, és a sort a költő magyarországi felfedezője, Weöres Sándor nyitja meg.

Bellmant nálunk a fiatalabb kortárs Csokonaival rokonítják, de annál nyersebb, frivolabb és kevésbé filozofikus hangot üt meg - az ő rokokó mellényét nemcsak csipkefodrok, hanem részeg hányadék is "díszíti", versei nagy ivászatok, kocsmai verekedések krónikái, hősei kocsmai muzsikusok, bicskás botrányhősök, hősnői, akiket nimfáknak tisztel, az akkori svéd főváros hirhedt prostituáltjai: burns-i és villoni figurák. Az őket megörökítő dalok és episztolák, melyeket Bellman alteregója, Fredman (eredetileg egy lezüllött) órásmester jegyez, elképesztően virtuózak - szinte soronként változó ritmusok, bonyolult rímképletek teszik majdnem lefordíthatatlanná. Nyelvünk erejét bizonyítja, hogy a fordítók többségének mégis sikerült a teljes formahűséget elérni - Csatlós Jánostól tudom, hogy egy mai svéd költő jóval egyszerűbb ritmusú, de rímes magyar versekkel se nagyon birkózik már meg, ami a két nyelv fejlődésének eltérő útját mutatja. A formai virtuozitás magyarázata, hogy Bellman művei voltaképpen dalszövegek - népszerű korabeli dallamokra íródtak (erről nekünk Balassi Bálint jut eszünkbe).

A magyar költészet hangvétele idegenek számára már-már érthetetlenül tragikus, okkal az, de emiatt bizonyos színek hiányoznak belőle - például a bellmaniak. Ezért is tartom nagyon fontosnak, hogy sokunk erőfeszítése következtében végre megszületett a magyar Bellman, és remélhetőleg épp úgy irodalmunk szerves része lesz, mint a magyarra áttett Shakespeare, Baudelaire, Mandelstam, illetve Márquez vagy Bulgakov.

A sok vidám dal között egy tőlük meglehetősen elütő a legkedvesebb számomra: a No. 18-as Didergés. E vers halálfélelemmel és életvággyal átitatott sorai idéződtek fel bennem, amikor Csatlós János végzetes betegségének hírét vettem, s ezeket mondogattam a kórházi ágyon is, amikor súlyos műtétre várva fel kellett készítenem magamat a legrosszabbra is, de az életem "fredmani" oldalairól való lemondásra mindenképpen. Talán Bellman "didergése" segített, hogy ma - két hónappal később - ismét egy pohár (de szigorúan csak egy pohár) borral emlékezhetem a stockholmi matrózkocsmák és az ő magyarországi nagykövetére, a nagyszerű műfordítóra, filológusra és atyaian bölcs barátra, Csatlós Jánosra.

Proszit!

Baka István
(Szegedi Rádió, 1993)