Délmagyar logó

2017. 07. 23. vasárnap - Lenke 21°C | 35°C Még több cikk.

Nosztalgia sorozatunkban: Bukarestben jártam, barátra találtam

Sorozatunk hetedik részében Bátyi Zoltán, a Délmagyarország/Délvilág egykori főmunkatársa nosztalgiázik. Éppen tíz évet repülünk vissza az időben, a román–magyar válogatottmeccsig utazunk.
Atletizáltam, kenuztam, kézilabdáztam ifjú koromban, ma is rajongok az edzőtermek hangulatáért. Újságírói munkám során is ott forgolódtam a sportrovat környékén, sok száz cikkem jelent meg a sportos hasábokon. Számtalan élményem közül most olyat választottam ki, ami természetesen a sportról szól, de – talán kiderül soraimból – nem csak arról.

– Na, téged se az eszed miatt fognak elrabolni! – mordult rám egyik kedveskedő kollégám a Délmagyarország folyosóján, amikor 2001-ben elmeséltem neki: bevállaltam a nagy utazást, megyek Bukarestbe a román–magyar vb-selejtező futballmeccsre. Ifjabbaknak csak annyit háttér-információként: a XXI. század legelején (akárcsak a korábbi évszázadokban) a román–magyar viszony nem éppen arról volt híres, hogy a két ország népi együttesei közös kottából dalolták a Román–magyar két jó barát kezdetű, soha meg nem írt nótát. Ami meg a focit illeti: ha valahol, hát egy román–magyaron igencsak nagy esély mutatkozott arra, hogy elszabadulhatnak az indulatok, és a Steaua Bukarest stadionjában, merthogy oda tervezték a nagy csatát, aligha számíthattunk valami rettenetesen nagy magyar fölényre. Sem a pályán, sem a nézőtéren.

Magyaráztam én, hogy nem egyedül megyek, Süli Robi és Karnok Csabi kollégám velem harcol a bátrak bátra címért. Csak annyit értem el, hogy a szerkesztőség sportra, így ránk is odafigyelő tagjai fejüket csóválva köszöntek el tőlünk.

Ellenfelek. Ellenségek? Barátok! Fotó: Karnok Csaba
Ellenfelek. Ellenségek? Barátok!
Fotó: Karnok Csaba

Tehén látta laptopcsata

No, persze nem csak a meccs miatt sorolom én legizgalmasabb délmagyaros élményeim közé ezt a kalandot. Ugyanis ezen az úton kellett kipróbálni az új technikát is. Útközben, első szálláshelyünkről kértek tőlünk tudósítást: telefonra kötött laptopról küldve szöveget és képeket arról, miként készül a romániai magyarság a sorsdöntő (naná, nekünk, magyaroknak minden meccsünk sorsdöntő, mióta rövidgatyában játsszák a focit…) mérkőzésre. Egykori kollégáim pontosan tudják: a számítógépes újságírás útvesztőiben akkoriban úgy bolyongtam, mint vaksi alföldi vakond tette volna az Amazonas esőerdőiben. Így aztán már Vajdahunyad városa mellett, ahol egy magyar családnál élveztük a falusi vendégszeretet (és tudtuk meg: annak sincs mákszemnyi esze, aki magyarként Bukarestbe megy román–magyar meccsre), sor került az első próbatételre.

Nem akarom nagyon fárasztani a kedves olvasót, így csak annyit: az első laptopos riportom megírása mindössze a házigazdákat, kollégáimat, az udvaron tekergő kuvaszt, meg az istállóban ásítozó tehenet borította ki, káromkodásaimtól felhők tucatjai menekültek el a Kárpát-medencéből. Az sem segítette igazán alkotói munkámat, hogy a gazda és fia hátam mögött állva és dörmögve azt bizonygatta, ha ez a szöveg innen eljut Szögedébe, hát ők bizony lenyelik összes kalapjukat, de még az udvari budi mellé rakott rozsdás boronát is. Merthogy efféle mágiát, telefon drótján lógó írógépet feléjük nem láttak, mint ahogy olyan örömtáncot sem, mint amilyet én lejtettem, amikor a szerkesztőségből megkaptuk a visszaigazolást: az anyag megérkezett. Nagy örömömben, „levezetésként" gyorsan feljegyeztem egy riportra valót vendéglátóinkról, a mellé a riportvázlat mellé, amit még Aradon készítettem, későbbi időkre, az éppen akkoriban kezdődött kettős állampolgársági vitáról.

Kátyúval köszöntött a főváros

– Ezek után mi baj történhet? – kérdeztem magamtól Bukarest felé „száguldva", az akkoriban még nem éppen tükörsima aszfaltozásukról elhíresült román utakon haladva. A válasz nem is késett sokáig: a szerkesztőség kocsiját Bukarestbe érve szinte azonnal sikerült akkora kátyúba vezetnem, amiben egy túlnépesedett medvecsalád vígan ellakhatott évekig. Így aztán az egyik kerék felnije sírva könyörgött autószerelőért, miközben fogalmunk sem volt, hogyan találjuk meg a szállodát, és hogyan a szerelőt azzal a román nyelvtudással birtokunkban, amit nyugodtan minősíthettünk nullának.

Magamban már arról is lemondtam, hogy egyszer az életben meglátom a Steaua stadionját, amikor beindult a román–magyar közös hadművelet. Látva gondunkat először négy-öt bukaresti fiatal vett körbe minket, és tett meg mindent azért, hogy elmagyarázza, hogyan jutunk el a szállásra. Ott újabb segítséget kaptunk, mosolygós recepciós nyugtatott meg: ne izguljunk, lesz itt szerelő is, a meccsre meg egyébként sem kocsival kellene mennünk, már ha kedves az autónk élete. Mert – magyarázta a szállodás – ő szereti a magyarokat, de sajnos azért akad még néhány huligán, aki nem teljesen így gondolkodik. Ám ő majd vigyáz a kocsinkra, nem lesz annak semmi baja.

Rend és szigor: így vigyáztak a magyarokra. Fotó: Karnok Csaba
Rend és szigor: így vigyáztak a magyarokra.
Fotó: Karnok Csaba

Így aztán eltaxiztunk a magyar csapat szállására, ahol megláthattam: a fiúk éppen olyan bátrak és magabiztosak, mint éticsiga az úthenger alatt. Eljutottunk a meccsre is, ahol több száz román rendőr ügyelt arra, hogy a magyar küldöttségnek haja szála se görbülhessen. És mindezt kedvesen, felkészülten, segítőkészen tették annak ellenére, hogy a vonattal érkező, többségében csumarészeg magyar szurkolók már az első percben úgy szidták ordító kórusban a románokat és Romániát, mintha legalábbis Pesten lenne a találkozó, őket pedig maga Chuck Norris képezte volna ki egyenként a test test elleni közelharcra.

Jó utat, magyarok!

Szerencsére a mérkőzés rendben lezajlott, úgy elverték válogatottunkat (2–0), mint a nádporoló a rongyszőnyeget. A szállodához érve meg egy rendőr fogadott. Na, már csak ez hiányzott, gondoltuk, amikor a biztos úr, ki tudja, hány nyelvből gyúrva össze szövegét, elmagyarázta: arra kér, autónkkal álljunk el a főútról a szálloda melletti kis utcába, és ígéri, kocsink egész éjszakára rendőri védelmet kap, mert tudják… És ő is haragosan beszélt román huligánokról.

Valóban, álmunkat nem zavarta meg semmi. Sőt: másnap rendőri felvezetéssel mehettünk az autószerelőhöz, aki román vendégeit félreállítva elsőként gyógyította meg a mi felninket, kedélyesen elbeszélgetve fociról, sajnálkozva azon, hogy a magyar labdarúgás „nem annyira jó", pedig volt maguknak Puskásuk meg aranycsapatuk is. Majd elkért a javításért annyi pénzt, amennyiből Szegeden három tölcsért sem tölthettünk volna meg fagyival.

Mondanom sem kell: Bukarestből, ami nem igazán rendezettsége miatt híresült el a világ fővárosai között, sehogy sem sikerült kivergődnünk. Ám egy román taxis sietett segítségünkre, és előttünk haladva vezetett el egészen a város határáig. Majd a felkínált pénzt visszautasítva kívánt mosolyogva jó utat.

Ugye, azt már fölösleges elmondanom (de mégis megteszem), soha nem láttam még olyan szépnek Romániát, mint a hazafelé vezető úton. És azóta, ha csak tehetem, mindenkinek elmondom e kalandomat tanmeseként, mert meggyőződésem: a román és a magyar, ha nem múltbéli sebek felszaggatásával tölti szabadidejét, igenis lehet két jó barát. Talán még annál is hamarabb, mint hogy egyszer legyőzzük futballválogatottjukat a Steaua stadionjában.

Olvasóink írták

  • 1. Stevvve 2011. július 04. 12:40
    „jó a cikk

    magam is hasonló jókat tapasztaltam, politikusok nélkül nem lenne itt semmi gond...”

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Volános focitábor

Ezen a nyáron is megrendezi az újszegedi Kisstadionban nyári táborát a Tisza Volán Focisuli. Tovább olvasom