Délmagyar logó

2016. 12. 08. csütörtök - Mária -5°C | 3°C

Lear király utolsó vacsorája

Szeged - A Király Levente címszereplésével bemutatott Lear király komoly erőfeszítést, koncentrációt, gondolkodást igénylő intellektuális kaland. Zsótér Sándor izgalmas, rendhagyó rendezése sokkolta a könnyebben befogadható produkciókhoz szokott közönséget a szegedi kisszínházban.
A színpadon tizenhárman ülnek egy átlátszó nejlonfóliával letakart, hosszú asztalnál, és húslevest kanalaznak cérnametélttel. Az utolsó vacsorát idéző jelenettel indul Zsótér Sándor Lear király-produkciója. Az ősi Britanniában játszódó történetet a rendező korunkba helyezte, legalábbis Ambrus Mária forgószínpadra épített díszlete a hetvenes-nyolcvanas éveket idézi: a színhely autóbuszport forgalomirányító bádog pavilonnal, neoncsöves „csillárral", kopott piros telefonfülkével. Benedek Mari egyszerű, fekete-fehér jelmezei sem oldják a komor színpadképet.

Annak, aki csak felületesen ismeri a Shakespeare-drámát, majdhogynem reménytelen vállalkozás követni a szövevényes történetet. Nemcsak a szövegcentrikus és olykor érthetetlenségig halk előadásmód, valamint Vörösmarty archaikus fordítása nehezíti meg a néző dolgát, hanem az is, hogy arra is folyamatosan koncentrálnia kell: ki kicsoda. Mert a színészek nagy része ellenkező nemű szereplőt alakít, ketten pedig több szerepet is játszanak. Ez már sok a publikum egy részének, rétegszínház, szubkultúra, ebből nem lehet operettes kasszasikert csinálni, viszont a szegedi társulat esélyt kapott, hogy újra fesztiválszereplő legyen, odafigyeljen rá a szakma és a mértékadó kritika.

Elszivárogtak a nézők

Zsótér Sándor rendezését a premierközönség egy része nem tolerálta. Olyanok is akadtak, akik a több mint másfél órás első rész végét sem bírták kivárni, már a szünet előtt felpattantak és távoztak. A szünetben még többen elmentek, a nézőként jelen lévő színészek közül is akadt olyan, aki látványosan elköszönt, az elemi tiszteletet sem adva meg játszó kollégáinak. A publikum kitartó fele viszont vastapssal ünnepelte Király Leventét és a többieket; az kicsit furcsa volt, hogy Zsótér Sándor a szokással ellentétben a taps alatt nem jelent meg a színpadon.

Király Levente Lear királya jóízűen kanalazza a levest, mohón zabálja a húst, komótosan szopogatja le az ujjait, vájja a fogát és böffent – miközben szétosztja országát és hatalmát leányai között. Evés közben tagadja ki az őszintén szóló Cordeliát (Farkas Andrea) és száműzi a pártját fogó Kentet (Zarnóczai Gizella). Tévedhetetlen modern kori patriarchaként végrendelkezik, kétsége sincs afelől: amit tesz, bölcs dolog, csak így lehet helyes. Király Levente elkényeztetett öreg gyereknek mutatja Leart, aki elveszítette minden realitásérzékét. Azt hiszi, ha hatalmát átadja, rangját jelző százfős kíséretével haláláig tisztességben élhet. Szenvedéstörténete az apa és a király kettős passiója. Király Levente szemléletesen érzékelteti Lear döbbenetét, amikor idősebb lányai igazi arcukat megmutatják. Beszédes jelenet: amikor a lányok egyre csökkentik apjuk kíséretét, Lear fejét idősebbik lánya vállára hajtva azonnal visszapártolna az addig szidott Gonerilhez, mivel Regan még nála is kevesebb kísérőjét fogadná.

A két nővért Pataki Ferenc (Goneril) és Harsányi Attila (Regan) épp csak jelzésszerűen nőies fekete ruhában, hűvös, szinte közönyös racionalitással játssza. Férjeik szerepét színésznőkre osztotta a rendező: Cseh Zsuzsa Cornwallként egy dugóhúzóval sebződik halálra, Borsos Bea mitugrász Alban. Jakab Tamás a megvakított Gloster szerepében fénykorát idézve remekel. Zsótér tanítványa, Orosz Ákos egyetemi hallgató megilletődöttség nélkül, profin játssza Edgart, olajjal és borsszóróval szemünk láttára vedlik Szegény Tamássá. Tetszett Járai Máté izgága-hisztériás Oszvaldja, valamint Fekete Gizi eszköztelenné csupaszított, tiszta játéka három kis szerepben. Melkvi Bea láthatóan nagy önuralommal küzdött meg a cselszövő Edmund figurájával – sikerrel.

A sajátos zsótéri jelzésrendszer ezúttal is meghökkentő: penetránsan harsogó rézfúvós hangszerekkel a hálátlan nővérek és udvaroncaik keltik a Lear tisztánlátását is meghozó vihart. A darab elején egyszerű mai családfőnek mutatott királynak nincs koronája – a végére mégis lesz: Lear önmagát túlélő öreg alkoholistaként jelenik meg, borosüvegből kortyolgatva, a fején dugóhúzókból és parafa dugókból összetákolt abroncskoronával, ami mintha – lehet, hogy nem véletlen? – Horn Gyula emlékezetes „fejdíszét" idézné.

Az utolsó jelenetekben a háttérből operarészletek csendülnek fel: Karikó Teréz hangján, Vaszy Viktor dirigálásával a hatvanas-hetvenes évekből Lady Macbeth áriája, majd a Pillangókisasszony nagyáriája szól. Lehet keresni az értelmét. Végül az asztalnál felsorakoztatva megjelennek az elhullottak, Cordelia ravatalát is látjuk – majd Cso-cso-szán szavaival fejeződik be a produkció: „Becsülettel halj meg, ha becsülettel élni már nem tudnál!"
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Elbontják a szegedi Olajbányász tér gettóbüféjét

Szeged - Döntött a város, megszabadul az Olajbányász téren csúfoskodó barakképülettől. A tarjáni… Tovább olvasom