Délmagyar logó

2016. 12. 09. péntek - Natália -4°C | 7°C

Réz András: Egy jó kérdés többet ér száz válasznál

Próbáljunk meg kérdezni és kételkedni! – ezt ajánlja Réz András reklámszakember és filmesztéta. Szorongásokról, a világ változásairól, az élethez adott használati utasításokról, „megmondóemberségről", botrányokról beszélgettünk. A tanulság: ne higgyünk el mindent, amit az orrunk alá dugnak!

– Hét év alatt az ember minden sejtje kicserélődik – hét év után írt újra válogatott szorongásairól. Arról is szót ejt, mi változott önben, nem csak arról, mi változott a világban?

– Amikor nyolc éve nekiláttam az első könyvnek a témában, még volt bennem egy olyan érzés: ha ki tudjuk röhögni a világot, mindent megoldottunk. Szerintem azóta egy picit komolyodtam, bár még mindig infantilis vagyok. Világossá vált bennem, hogy a nézet – ha rend van belül, nem baj, ha kint egy kicsit kaotikus a világ – nem tartható. Ha azt szeretnénk, hogy változzon meg a világ, meg kell változtatni. Emellett anno az embereket egyszerűbb volt megnevettetni, ma már sokkal harcosabb indulatok élnek bennük. Vannak olyan esetek, amikor ebben a kötetben – az előzőhöz képest – nem azt mondom, nevessünk egy nagyot, hanem kísérleteket teszek arra, hogy megmagyarázzam a dolgokat. Nem véresen komolyan, de hogy értsük meg, miért működik így az, ami minket körülvesz – és ami rettenetesen bolond?

– Írta, mondta is: egy jó kérdés többet ér száz válasznál...

– Én ezt komolyan gondoltam. Egy ilyen magamfajta, megmondóembernek titulált akárkicsoda olyan, hogy ha megjelenik valahol, kérik: mondd meg a frankót! Csendesen meg szoktam jegyezni, hogy a frankót én sem tudom, de megpróbálok kérdezni. Talán másnak is lesznek kérdései, és mindenkinek másfajta válaszai. A Még mindig szorongok ennek a filozófiáját követi: próbáljunk meg kérdezni és kételkedni! Ne higgyünk el mindent késznek, tökéletesnek és hibátlannak, amit az orrunk alá dugnak.


Réz András: A hatalmi elit a legkevésbé sem gondolja úgy, hogy a saját hatalmán kívül bármi egyebet kellene szolgálnia.
Réz András: A hatalmi elit a legkevésbé sem gondolja úgy, hogy a saját hatalmán kívül bármi egyebet kellene szolgálnia.


– Mit tapasztal, az emberek mennyit fogadnak el valóságként abból, amit a reklámok, a valóságshow-k eléjük tálalnak?

– A médiafogyasztók nyomasztó többsége úgy gondolja, hogy amit lát, az van, vagy hasonlít a valóságra. Azért mégis kétarcú a dolog, mert mégsem gondolják azt, hogy ezek világrengető dolgok lennének, és felfoghatatlan sebességgel el is felejtik őket. A botrányok, a hirtelen felszökkenő sztárok, celebecskék elképesztően rövid életűek. Ma már valóban Andy Warholhoz érkeztünk, de a tizenöt perc hírnév hatásában sem nyúlik túl a negyed órán.

– Csakis az a média felé az elvárás, hogy szórakoztasson?

Reklám és film: az új nemzedék

Réz Andrást mint filmesztétát és reklámszakembert kérdeztük: mi a véleménye a reklám és a film új nemzedékéről? – A nyolcvanas években a kreatív reklámnak volt egy fantasztikusan izgalmas korszaka. Akkor jó volt reklámkészítőnek lenni, mert úgy éreztük: egy reklám szellemisége, filozófiája olyasfajta üzenet, amely megmarad az emberben. Felelősség volt, de jó felelősség. Közben a világ megváltozott, jött a neokonzervativizmus, a politikai korrektség, valami egyetemes gyávaság – és aztán a reklámszakma el is veszítette az erkölcsi tartását. Ma már csak az érdekli, ki fizeti a cechet, és mekkora lesz az összeg, a kreativitás másodlagos – foglalta össze. A filmek kapcsán pedig kifejtette: a hagyományos értelemben vett mozi hanyatlik, döntő módon a tizenéveseket látja el tartalmakkal. Ami különös, legfeljebb a művészmozikban bukkan fel, és amikor krízis van, kevesebb támogatás jut nekik. – Viszont – ezt mint a Werk akadémiás Réz mondom, aki olyan embereket tanít, akik filmet szeretnének csinálni –: a filmcsinálás sokkal demokratikusabb lett. Egy okostelefonnal már egész jó minőségű filmet lehet forgatni, otthon meg lehet vágni: a világháló tele van egy csomó okos, jó, eredeti, merész gondolattal – fejtette ki. – Ha a televíziók felköltöznek a világhálóra, megtörténhet, hogy egyszer csak nem közvélemény-kutatók döntik el, szerintük mit néztünk, hanem ténylegesen ki fog derülni, mi érdekel bennünket. Eljöhet a világ, amikor elfordulunk a reklámokra épülő tartalmaktól, és elkezdjük szeretni ezeket a kezdetben nem túl professzionális mozgóképeket, amelyekben személyesebben, több érzelemmel telítetten jelennek meg a gondolatok.

– Tökéletesen. Semmi más célja nincs. A múltkor egy konferencián összejött a reklámszakma. Én egy disznó vagyok, szeretem provokálni az embereket, és dolgoztam eleget a reklámszakmában: elég kritikus tudok lenni. Éppen arról volt szó, milyennek látjuk a tévénézőt. Próbáltam kiszorítani az egyik televízió képviselőjéből meg egy közvélemény-kutató cég egyik igazgatójából: mondjanak valami minőségi dolgot is a tévénézőkről, ne csak azt, hány órát nézi a műsort, és milyen fogyasztási kategóriába esik. Ez nem jött át. Nagyon szigorúan mondtam: az ördögbe is, akkor kinek csináljátok a műsorokat? A kereskedelmi tévé képviselője korrekt volt, de tisztességes. Annyit mondott: ez egy üzleti vállalkozás. A mi teljesítményünket nem azzal mérik, ismerjük-e a nézőinket, hanem azzal, miként alakulnak a bevételek. Ha ez így van, nem is biztos, hogy a médiával kapcsolatos fenntartásaim elmondhatók. Mert erre egyetlen válasz van: amíg a közvélemény-kutatók kimutatják egy műsorról, hogy nézik, és amíg a hirdetők úgy gondolják, nekik ezek a nézők fontosak, addig működik. A többi nagy ívben, magasról le van ejtve.

– Minden mindegy, csak az számít, mit mutatnak a mutatók?

– Végül is kiknek lenne érdeke a magasabb kultúra? Egy biztos, a kereskedelmi médiumok beismerik, hogy nem az emberek lelkiállapotának a jobbításáért vannak, hanem azért, hogy tisztességes profitot termeljenek. A köztelevízió, a közmédiumok teljesen más tészta lenne, de a többpárti diktatúra mindent megváltoztatott. Már erről sem nagyon gondolkodunk, a közmédiumok kifizetőhellyé silányultak.

– Többpárti diktatúra? Ezt hogy érti?

– Mi életünk egy meghatározó részét leéltük egy egypárti diktatúrában. 1989-ben úgy gondoltuk, ennek nem kell így lennie – végtelenül boldogító pillanat volt. Aztán egyszer csak rájöttünk: attól, hogy a pártok látszólag hadakoznak egymással, valójában mi egy meglehetősen egységes hatalmi osztály szeszélyeinek, üzleti terveinek vagyunk kiszolgáltatva. Attól, hogy létezik a szabad választásos struktúra, a helyzet nem változik, mert a hatalomipar látszólag összeméri az erőket, látszólag megküzdenek egymással, de valójában nincs küzdelem. A hatalmi elit a legkevésbé sem gondolja úgy, hogy a saját hatalmán kívül bármi egyebet kellene szolgálnia. Végül is a mi diktatúránk annyiban különbözik az egypártitól, hogy közben macerálhatjuk, bánthatjuk és megalázhatjuk egymást azért, ki melyik hatalomipari szórakoztató tömörülést tartja rokonszenvesebbnek.

– Ez hasonlónak tűnik ahhoz, amikor a valóságshow-szereplőkért rajonganak... holott az sem igaz, amit ott látnak.

– Ezek a keserű félmondatok egy kicsit arról szólnak, talán az sem igaz, ami a hatalomiparban lejátszódik, és talán annál nagyobb ostobaság nincs is, mint hogy a valóságos, létező emberi kapcsolatainkat feláldozzuk ennek az akármicsodának az érdekében. Hogy családok, barátok egymásnak essenek kizárólag pártpolitikai alapon, holott jóravaló emberek, akik akár szerethetik is egymást.

– Egy másik érdekes felvetése: a kultúra nem más, mint egy használati utasítás a világhoz. A kommunikáció, a technika gyorsulásával hogyan tud lépést tartani ez a „használati utasítás"?

– Amit kérdez, fontos dolog, mert az az érzésem, a kultúra nem tud ilyen gyorsan változni – és mi sem tudunk. Ebből egy csomó félelmünk, szorongásunk származik. A világ most azt várná tőlünk, mindennap újuljunk meg: fogadjunk el új elveket, gondolatokat, kössünk új barátságokat. Űzöttségünk abból is fakad, hogy nem erre vagyunk kitalálva. Lehet, hogy azt mondaná egy evolúciós pszichológus: ezalatt a kurta évszázad alatt nem tudtunk olyan rettenetesen alkalmazkodni a közlekedés, a kommunikáció, az emberi érintkezés elképesztően gyors változásaihoz. Ebből mindenkinek vannak konfliktusai, mert ha a használati utasítások naponta változnak, az ember mindennap arra ébred: te jó ég, most milyen szabályokat kell követnem? Tele vagyunk olyan aggodalmakkal is: van-e még körülöttünk a világ? Ha nincs interneted, térerőd, elvágják ezeket a kommunikációs vonalakat, elbizonytalanodsz. Pedig mi az ördög történt volna?

– Gyermekkorában önre bízták, hogy mesékkel tartsa féken a lyukasórákon az osztálytársakat. Hogyan lett megmondóember?

– Az, hogy hogyan lettem urbánus népi mesemondó, világos. A Réz Andris egy nagydumájú, jó tanuló volt, aki ráadásul olvasott is megszállottan, mindent, ami a keze ügyébe akadt. Huszonéves koromban nem lettem volna megmondóember: zaklatott, fura küllemű, erősen provokáló figura voltam, aki a békességet nehezen tűrte. Ahogy teltek az évek, valószínűleg higgadtam, mert ahhoz, hogy valakit elfogadjanak megmondóembernek, kell, hogy úgy gondolják: amit mond, nem hirtelen ötlet. Ez nem rajtam múlt, a nézők-olvasók-hallgatók döntése volt. Talán azért is lettem megmondóember, mert próbáltam közérthetően elmondani, amit gondoltam. Nem próbáltam bennfentesnek, dörzsöltnek tűnni.

– Mi az, amit szeret ebben a szerepkörben, és mi az, amit nem?

– Megmondóembernek lenni igenis megtiszteltetés, mert valamiért hitelesnek tartanak. Ez nagyon vonzó társadalmi szerep. Nekem nincs vagyonom, nincsenek kitüntetéseim. Az, hogy mégis fontosnak tartanak, baromi jó érzés. Ahogy az is, amikor emberek megállítanak a piacon, utcán, kocsmában, akárhol, valamilyen ürüggyel – nem feltétlenül válaszokat várnak, hanem beszélgetni akarnak. A másik oldal nem feltétlenül ilyen jó, mert a média átlépett a totális bulvár állapotába. Néha olyasmire kellene válaszolnom, amire nem szívesen reagálok. Benne van az is, hogy sokan más világot képzelnek mögém, mint amiben élek. Igazi celebnek tekintenek, azt hiszik, enyém a pénz, a hatalom, úgy beszélnek velem, mintha minket világok választanának el. De valószínűleg még mindig a jó oldalra billen a mérleg, mert senki nem kötelez engem arra, hogy ezt tegyem.

Olvasóink írták

  • 1. Zotya100 2011. december 04. 13:49
    „Jó fej, bírom!”
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Egykor soltészek irtották a fákat

Gaskó Béla biológust erdeink múltjáról és jelenéről kérdeztük. Kiderült: már a középkorban is folytattak erdőgazdálkodást. Tovább olvasom