Évekig bizonytalanságban éltek az elszakított területekről érkező családok

Lánya torokgyulladásra panaszkodott, ezért limonádét készítettek neki, de az belefagyott a po­­hárba – panaszkodott az egyik menekült a Szeged pályaudvaron 1920. december 23-án az ak­­kor Szeged néven megjelenő la­­punk riporterének. „...számos mérnök, gazdász, tisztviselő és más foglalkozási águ uriember osztozik itt, többnyire családostól, a közös sorsban” – olvashatjuk Vigh Jenő karácsonyi riportjában: akkor 180 va­­gonban laktak Szeged pályaudva­ron, de Újszegeden és Rókuson is éltek így me­­nekültek. A közös sorsban benne volt, hogy a vagonsoro­kat akár félnaponta arrébb tolták. A hidegben mosakodni nem tudtak, 2-3 kilométerre kellett menni vízért. A vagonokat rendesen befűteni nem lehetett, átfújt rajtuk a szél.

280 család vagonokban

A legújabb kutatások szerint 400-420 ezer magyar hagyta el otthonát és érkezett a trianoni Magyarországra 1918 végétől az 1920-as évek közepéig. 1920 októberében több mint 16 ezren éltek országszerte teher- vagy állatszállításra épített vagonok­ban, főként állami tisztségvi­selők, hivatalnokok, alkalma­zottak, katonatisztek. „A lakáshivatalhoz naponta 8-10 családot jelentenek be, melyek közül csak 2-3 családot képesek nagynehezen lakáshoz juttatni” – írtuk augusztusban, amikor 7200 menekült élt Szegeden.

Októberben már 280 család lakott 360 vagonban Szeged, Rókus és Újszeged pályaudvaron, sokan bútorokkal együtt érkeztek. A MÁV fo­­­lyamatosan kö­vetelte vissza a vagonjait, de a menekülteknek nem sok lehetőségük volt a lakáshiánnyal küzdő városban, ahová hamarosan a száműzött kolozsvári egyetem is átköltözött. Vagonlakó volt egy ideig gyerekként Pelle Pál is, a szegedi bölcsészkar legidősebb gránitdiplomás öregdiákja, aki 2017-ben hunyt el százévesen. Családjának sokszor mesélt róla, hogy édesanyja a sínek mellett rakott tűzön főzte a krumplit.

Visszakívánkozott

Lapunk végigkövette azt a há­­rom évet, amíg nagyjából megoldódott a menekültek helyzete. 1920 májusában gyűjtés indult, a vagonlakók megsegítésének ügyét a nemzeti becsület kérdé­sének nevezték – de közben üzérek vásárolták fel a valutájukat. Szeptemberben arról ír­­tunk: el akarják rekvirálni a Fe­­kete Sas szállót, hogy menekülteket helyezzenek el benne, mert szobáit „kevésbé erkölcsös célokra használják”. Ezt tervezik a vendéglők, szállodák nagy ivóival, tánctermeivel, bűnözők, internáltak és mindazok la­­kásával, „kik 1914. év óta költöztek be a városba és állandó foglalkozás ide nem köti őket, továbbá azoktól, kiknek lakása igényeiket meghaladja”. Menekülteket szállásoltak el több is­­kolában, ideiglenes szállássá alakították a huszárlaktanya mö­­götti kőbarakkokat – ezekből volt, aki visszakívánkozott a vagonba. Novemberben országosan korlátozták a beutazást.

Karhatalom költöztetett

1921 júniusában jelezte a polgármester, hogy már hatmilliót áldoztak a vagonlakók helyzetének megoldására, és az egyetem Szegedre költözése – ezt 50 millió koronával segítették cikkünk szerint – tovább súlyosbította a lakáshiányt. Javasolta, a Menekültügyi Hivatal „tegyen lépéseket a kormánynál, hogy államköltségen építsenek szükséglakásokat” – Szeged 142 úgy­­nevezett kislakás építésére kapott engedélyt, a felét a menekülteknek szánták. Au­­gusztus elején két ember vér­­hasban megbetegedett, járványtól tartottak a vagonlakók között. Október 12-én, amikor megtartották az el­­ső egyetemi előadást, még 101 család volt vagonlakó, de 1922 márciusában Újszegeden már nem volt menekült. Szeged állomáson 45 család 183 tagja foglalt el 83, Rókuson 24 család 90 családtagja 38 vagont. 30 csa­­­ládnak jutott hely új kislakásokban, így szilveszter napján már azt írta lapunk: 35 család maradt. A főispán arra utasította a lakáshivatalt: „a megüresedő lakásokat elsősorban a vagonlakóknak utalja ki még akkor is, ha egyesek a kiutalt lakás elfogadására nem lennének hajlandók” – ilyen esetben a karhatalom költöztethetett. 1923 januárjában 23 család élt pályaudvaron. Áprilisban már azt vizsgálták, hogy aki megtehetné, miért nem foglalja el a neki kiutalt lakást.