Nagymama korára iparengedélyt is kapott, annó 1978

A Délmagyarország hagyománya, hogy olvasóiról, a kisemberekről portrét közöljön. Kisiparosok, kertészek, tanyai emberek portréiból kötetet lehetne már összeállítani, és ezek a kis írások a történelem alulnézetéből őszintén vallanak arról, hogy milyen is Magyarországon élni.

Természetesen a kisemberek vallomása mindig is a kisemberek életfilozófiáját sugározta. A sok küzdelem általában értékessé tette a kevéske eredményt, s az élet vége felé az a tanulság szűrődött le, hogy minden úgy volt jól, ahogyan történt, csak rosszabb ne legyen.

De azért a kisemberi portrékben is mindig van különleges. Somogyi Károlyné fotóin özvegy Monori Béláné cipészmester látható 1978-ban, amint konyhájában kialakított cipészműhelyében lábbeliket javít. A hölgy hatvanéves elmúlt, férje halála után folyamodott ahhoz (1978-ban járunk), hogy özvegyi jogon kaphassa meg a cipészi iparengedélyt. Dolgoznia kellett, mert nyugdíjra nem számíthatott, segély pedig nem kellett neki, amíg dolgozni tud.

A hatóság ahhoz a feltételhez kötötte az iparengedélyt, hogy a hatvanhárom éves hölgy tegyen mestervizsgát.

— Azt mondtam, rendben van. Állok elébe. Rajtam nem fognak ki. De azt igazán nem gondoltam; ahhoz, hogy cipőket talpaljak, tudnom kell, volt-e és mikor Ugandában kormányválság. Mondtam, jó, majd figyelem a tévében a Kulcsár Pistát. Aztán csak eltekintettek a vizsgától. Igazoltam, hogy éveken keresztül ténylegesen dolgoztam a férjem mellett. – mesélte Chikán Ágnes újságírónak.

Monori Béláné álma az volt, hogy egyszer iparművész lesz. Szülei a művészi pályát komolytalannak tartották, s abból is feszültség volt a család érettségizett, egyetemet végzett rokonai rosszallták, hogy egy cipészhez megy feleségül. – Az én ipariskolám az a 44 év, amit a férjem mellett töltöttem – mondta. Szerette a kétkezi munkát, s 1978-ban is azt ajánlotta a fiataloknak, hogy használják a kezüket és dolgozzanak.

Lehet, hogy életfilozófiája olyan volt, mint ma egy szakképzési szóróanyag, de ez legalább őszinte:

— Megdöbbenek azon, hogy ma mindenki tanul. Elméletet. A kétkezi munka nem elég „előkelő„ perspektíva a fiataloknak. Mintha a kettő kizárná egymást. Én nagyon szeretek olvasni. Az ismerősök is tudják rólam, hogy Ady-imádó vagyok. Fiatalasszony koromban vettem meg összes verseit, már sárgák, kopottak a lapjai. És szeretek minden szép, érthető írást, tévéfeldolgozást, igazságot földerítő riportot. A múltkor hallom ám, fiatalokat faggat a riporter. Az egyik fruska a Balaton partján azt mondja: ő csak a nagymamáját csodálja, hogy ragaszkodik a földhöz, mindig csak a munka, a munka! (…) Súgni szerettem volna a riporternek: ugyan kérdezze már meg, kinek a pénzéből voltál nyaralni? Mivé lesztek, ha lenézitek a munkát? És mivé lesztek, ha kihal az idősebb generáció?

Egészen biztos, hogy az 1978-as Facebookon bőven gyűjtött volna aktivitást ez a nézet.

De azért Monori Béláné emellett bölcsen úgy gondolta, hogy „Ha később születek, talán ma én éppúgy gondolkodom, mint ők [a fiatalok]. Szerettem én is a függetlenséget, el tudtam volna képzelni az életet kezemben két bőrönddel. Mégis kikötöttem egy embernél, egy szakmánál és ez tett boldoggá.”

Újraindult Annó rovatunk

A Móra Ferenc Múzeummal együttműködésben, a Délmagyarország egykori fotóriportereinek munkáiból újra elindítottuk Annó rovatunkat.

- Sorozatunkban régi fotókat próbálunk beazonosítani. Harminc-negyven-ötven év távlatában azonban fenn kell tartanunk a tévedés jogát. Ha Ön felismeri a fotón szereplőket, helyszíneket, örömmel várjuk észrevételét az online[kukac]delmagyar.hu címen!

- Önnek is vannak régi fotói közösségi, családi eseményekről, amelyeket megosztana olvasóinkkal az Annó rovatban? Írjon nekünk!

- Az Annó oldalain megjelent fotók a Délmagyarország kiadó tulajdonát képezik. A fotókat a Móra Ferenc Múzeum helytörténeti gyűjteménye gondozza.

Nézzen be hozzánk, képek annó!