Kossuth Lajos és a szurokfáklyák szaga

Amikor a Délmagyarország 1910-ben elindult, a szabadságharc túlélő résztvevői már elhunytak vagy aggkorban jártak. Hatvankét évvel voltunk 1848 után, élt még Görgey Artúr, de rajta kívül a leghosszabb életűek is elmentek már: Kossuth Lajos 92 évesen 1894-ben. Ezért szinte világított a híradás 1910. október 29-én, miszerint a Délmagyarország újságírója a Stefánián találkozott Békessy Márk 1848-as honvéd hadnaggyal, aki egykor Szegeden találkozott Kossuthtal.

A történet szívmelengető volt: az agg Békessy és barátja, a szintén agg Rajnai József egykori 1848-as tüzér hadnagy, 1910-re már mindketten a pesti honvéd menhely lakói, elhatározták, hogy megnézik Szegedet, ahová Kossuthtal kapcsolatos emlékek fűzték őket. Rajnai emléke az volt, hogy édesapja akkor vette át szegedi vár parancsnokságát, amikor Kossuth Lajos 1848. október 4-én először Szegeden járt. Békessy pedig 1849 nyarán, Görgey nagy menetelése közben csizmája talpába varrva hozott levelet az akkor másodjára Szegeden tartózkodó Kossuthnak.

Szegednek népe

1848 júliusa óta a Délvidéken szerb felkelés zajlott, szeptemberben harcot hirdettek az erdélyi románok, s a hónap végén a 14 ezres magyar drávai sereg ütközet előtt állt Jellasics horvát bán 34 ezer fős seregével. Kossuth mint a magyar népfelkelés országos biztosa, lázas sietséggel indult alföldi toborzó útjára. Csongrádon, Szentesen, Szegváron és Hódmezővásárhelyen át október 4-én érkezett Szegedre. Ezen a napon azt már tudta, hogy Pákozdnál a magyar sereg megütközik Jellasiccsal, de a sorsdöntő győzelem híre még nem jutott el hozzá.

Hódmezővásárhelyen sokezres lelkes tömeg előtt, zuhogó esőben mondta el beszédét egy sátor alatt a piactéren. Kíséretében ott volt Jókai Mór is, valamint újságíró-titkára Csernátony Lajos; tőlük tudjuk, hogy Kossuth Lajos 30 vásárhelyi lovas nemzetőr kíséretében érkezett meg Szeged határába. A szegediek már Algyőnél 50 kocsival és 100 lovassal várták, így vonultak be a budai országúton a városba, azon az úton, amely ma Kossuth nevét viseli. Reizner János idézi a Szeged történetében, hogy szerda volt, heti vásár napja, az út mellett hétezer nemzetőr és tízezer szegedi lakos állt sorfalat. A kitörően lelkes fogadtatást ágyúzás és nemzetőrzenekar kísérte a piactérig.

Kossuth a mai Victor Hugo utcai tiszti klub helyén állt házban szállt meg (akkor még nem léteztek a mai Széchenyi tér déli oldalának épületei). A régi Demeter templomból drapériával bevont papi szószéket hozattak és felállították a piactéren. Itt hangzott el „Szegednek népe, nemzetem büszkesége” kezdetű híres beszéde, amelyben Kossuth a több oldalról fenyegetett haza nevében a szegediek szavát vette, hogy nem engednek az árulóknak.

Mindnyájunknak el kell menni

A szegedi hölgyek még aznap, október 4-én este fáklyás felvonulást tartottak a piactéren Kossuth tiszteletére, s az akkorra már alighanem holtfáradt Kossuth rövid köszönetet mondott lakása erkélyéről. Másnap, október 5-én történt, hogy a szegedi várbörtönből szabadon engedett 500 olasz politikai foglyot, akik közül sokan 15-20-éve óta raboskodtak ott ítélet nélkül. Fogságukban, írja Reizner, díszműcikkek készítésével foglalkoztak, s a polgárság eljárt betlehemes és passiójátékaikra, s „gyönyörű kardalaikkal a téli unalmak alatt valóban kellemes szórakozást nyújtottak”. Az olaszok tomboló örömmel, „Evviva Kossuth!„ kiáltásokkal fogadták szabadulásukat, Kossuth alig tudott hálálkodásuk elől kitérni. Ekkor nevezték ki idősebb Rajnai József szegedi nemzetőr századost a vár parancsnokává.

Október 5-én Kossuth a népfelkelés ügyeiről is tárgyalt. A szegedi tanáccsal megállapodott, hogy a város 500 lovas nemzetőrt tart készenlétben, nagyobb baj esetén pedig általános népfelkelést kiáltanak ki Szegeden. Talán ebben a történelmi pillanatban, talán éppen Szegeden született meg és terjedt el a nemzetőrök ajkán a Kossuth-nóta ma ismert változata. A szegediek a készenlétet úgy élhették meg, hogy Kossuth újabb hívására minden fegyvert fogni tudó férfinak el kell mennie. Bálint Sándor idézi Káldy Gyula zenekutatót, aki szerint az „Éljen a magyar szabadság! / Éljen a haza!” sort már az 1848. április toborzáskor énekelte Szegeden a 3. zászlóalj (Damjanich 43 ütközetben győztes csapata). Az ősszel szintén a környéken toborzott 33. zászlóalj (a branyiszkói csata későbbi hősei) ajkán azonban már a ma ismert Kossuth-nóta szólt.

A szegedi gyerökszázadok

A Kossuth-nótából kivehető lelkesedés valóban létezett. Erre jellemző, hogy az általános népfelkelés közepette nemcsak nemzetőr, sőt nemcsak öregszázadok alakultak, hanem a szegedi városrészekben a gyerekek játékszázadokat toboroztak (gyerökszázadok – írja Bálint Sándor). A rendkívüli iskolai szünidő alatt, a 10-14 éves tanulók egész komolysággal gyakorlatoztak és élethű csatákat játszottak az utcán.

„A játék sokszor komoly, s annyira nekihevült folyamatot vett, hogy az ellenségnek csakugyan igyekeznie kellett a futásban, hogy a bevert fejek száma ne szaporodjék”

– írta Reizner János.

Bálint Sándor mint résztvevőt idézi Varga Ferencet, Szeged későbbi belvárosi apát-plébánosát, aki szerint a gyerekszázadokban fából faragott puskával fölszerelt gyalogosok és szamáron ülő lovasok is voltak, s a gyerekek az őrsereg uniformisát is összemesterkedték maguknak. Rozsdás fringiájuk, elromlott pisztolyuk, karabélyuk is volt. A legrendezettebb a „kaminárszázad” volt, amelyet egy Kaminár nevű kőmíves-galambász szervezett a Kálvária körüli nagyobb fiúkból. A kaminárszázad Kossuth előtt is tisztelgett, aki megdicsérte és buzdította őket.

Csakhogy e gyerekcsatákban rövidesen elmérgesedtek a városrészek közötti ellentétek, és a játék parázs verekedéssé fajult. Amikor aztán egy felakasztott kémet alig tudtak életre téríteni, a hatóság betiltotta a katonásdit. Talán megfelelője volt ez annak a vak dühnek és ingerültségnek, amit a szegediek a szőregi szerbek vélt vagy valós fegyverkezése és más rémhírek miatt éreztek. Tíz nappal Kossuth Lajos lelkesítő látogatása után 60 sebesültet és halottat követelő zavargás tört ki a szerbek ellen, melynek során a csőcselék rabolt is. S amikor Vadász Manó szegedi polgármester közéjük merészkedett („Polgártársak, ez a szabadság?”), őt is le akarták lőni. Bosszúból viszont egyes szerb lakosok az 1849 őszén kezdődő megtorláskor számos nemzetőrt feljelentettek.

Hol a világszabadság eltemettetik

Egészen más emléket őrzött Szegedről az 1849 júliusában Nagysándor József tábornoktól üzenetet hozó Békessy Márk. A honvéd hadnagyot még 1849 áprilisában kitüntették a váci csata után, majd júliusban Vác oroszokkal szembeni visszavételében, és Görgey mesteri elvonulásában is részt vett. Görgey szigora miatt szinte szökött a magyar táborból a levéllel. Szegeden Kossuth éppen ebédelt, amikor a Kárász-házba beállított hozzá a poros, fáradt fiatalember. Ebédet rendelt Békessynek is, és unszolta, hogy egyen előbb; „valódi szegedi konyha, na!”, csak ezután küldte vissza a válasszal.

Kossuth másodjára 1849. július 12-én érkezett Szegedre az országgyűléssel együtt. Ezúttal is a budai országúton, ünneplők között jött meg, s estére ismét a hölgyek fáklyásmenete köszöntötte; „egy lobogó lángtenger” volt a piactér. Reizner János szerint Kossuth a Kárász-ház erkélyéről 60 ezer ember előtt mondta el utolsó nyilvános beszédét magyar földön. „Szegedről fog Európának a szabadság kihirdettetni; s vagy egy nagyszerű sír lesz az, hol a világszabadság eltemettetik, vagy terített asztal, hol a szabaddá lett népek élvezik a boldogság áldomását.”

Békessy Márk Világosnál tette le a fegyvert. Az emigrációba kényszerült Kossuthot pedig legközelebb már Londonban és Birminghamben ünnepelték az utcán, 1851-ben. Ugyanabban az évben Szegeden az osztrákok által Csongrád megyére kinevezett Bonyhády István császári megyefőnök „néphangulati jelentésekben” kutatta, mennyire várják vissza Kossuthot az emberek. Parázslott a gyűlölete Kossuthtal szemben; egy szegedi úrinő panaszos kérelmét e szavakkal utasította vissza 1851-ben: „Asszonyom, kezén még most is érzem a szurokfáklya szagát.”