kislány a villamoson

ha akarom, a kislány szórakoztató, és pont olyan dolgokat kérdez, amiket minden öt-hat éves tudni akar. miért csönget a bácsi? mért nem csukja még be az ajtót? mi az a vám tér? most mért nem indulunk el? mire várunk?

a kérdések lehullanak a földre. a kislány anyukája nyúzott, kedvetlen - gyűrött, akár a ruhája. üres szemmel néz maga elé, látszik rajta, hogy idegesíti a fecsegés. egy kérdésre sem válaszol. pedig a gyerek csak azért beszél, mert egy kis figyelmet szeretne, azt, hogy foglalkozzanak vele. hogy az anyukája a szemébe nézzen, és megsímogassa a hajában azt a szép szalagot, amit reggel ő kötött bele. de képtelen. nem érdekli semmi. azt sem mondja meg a kislánynak, hova mennek és mikor érnek oda.

a kislány pedig csak kérdez, és kérdez. még nem tudja, hogy a következő években ugyan ennyi megértésre és érdeklődésre számíthat az anyjától. de megszokja majd, felnő magától, lesznek barátai és nembarátai az iskolában, ahol jár. alsóban még kitűnő lesz, felsőben már romlanak a jegyei. a középiskolát hármas érettségivel zárja. szabad idejében kiállításokra jár, és sokat olvas: a könyvekben mindenre ott van a válasz, amire kíváncsi. a betűk legalább szólnak hozzá.

amikor nem veszik fel az egyetemre, külföldre megy dolgozni. pincér lesz a brüsszeli delirium tremensben. az anderlecht városrészben lakik majd, arabok és kínaiak között. mivel alapvetően kedves és meg tudja becsülni a legapróbb jót is, mindig mosolyog. örül a napsütésnek, annak, ha padlásszobája ablakán kopog az eső, és annak is, ha sok borravalót kap a turistáktól. ugyanakkor abban az esetben sem bánkódik, ha keveset.

mivel mindig is jó gyerek volt, néha küld haza egy kis pénzt az anyjának, ha összegyűlt némi plusz a borravalókból. karácsonyra brüsszeli csipkét visz haza, amit az anyja soha nem bont ki a dobozából.

a kérdések lehullanak a földre

egyszer majd úgy dönt: kirándul amszterdamba. beleszeret a városba, a város is belé, de ennek persze amszterdam nem adja jelét. egy napon majd, amikor ragyogó idő lesz, a museum plein-en üldögél, szemben a van gogh felirattal, egy lila padon. arra jön majd egy kisfiú meg az anyukája. angol turisták. akkorra már érteni fog annyira angolul, hogy tudja: a kisfiú csak kérdez, kérdez, kérdez, az anyukája pedig türelmesen válaszol. pedig fáradt már az egész napos talpalástól, és az ebéd sem esett jól, a hollandok nem tudnak főzni. és akkor majd nézi őket, és bevillan ez a kép, amikor most a villamoson utazik. rég nem gondolt már erre.

de akkor majd elhatározza: ő mindig türelmes lesz. mindenre válaszol. és ha mégsem lenne ereje, kedve hozzá, akkor majd két kezébe fogja a kisfia vagy kislánya arcát, a szemébe néz és azt mondja: most nagyon fáradt vagyok, kicsim. gyere, ülj át ide az ölembe, és nézzünk ki az ablakon. csak nézelődjünk. egy kicsit pihenek, és aztán válaszolok az összes kérdésedre, jó? akkor ezt gondolja majd.

de most nem gondol erre, mert most minderről még semmit sem tud. most csak arra gondol, hogy ő nyomja meg a gombot, amikor majd leszállnak.

a villamos megáll, a kislány feláll a székről, és rámosolyog az anyukájára. szeretlek, anya, mondja neki.

a válasz viszont most is csak hallgatás.