2010.05.18. 12:09
Variációk érzéketlenségre
kortárs viszonyokhoz képest kissé konzervatív színházfelfogásom kialakulásában sarkalatos pontnak tekinthető, hogy manapság nem divat alapvetően prózai darabok zenés blokkjait zenekarral kísérni, pedig szerintem úgy az igazi. Nem mondanám magam bennfentesnek, így csak sejteni tudom, ennek milyen komoly akadályai lehetnek - anyagi, helyhiány-béli és logisztikai fennakadásokra tippelnék így első körben -, ám mindezek ellenére úgy tűnik, mégis kivitelezhető valamilyen formában az ilyen, Hollós Zsófia és Eged Dalma darabjának legalábbis sikerült meggyőznie.
A szegedi Honeybeast zenekar dalait alapul véve írtak jeleneteket, szigorúan a mindennapi életből merítve, emberekről, kapcsolatokról, helyzetekről, viselkedésekről. A REÖK Palota átriumának adottságait sikerült annyira kihasználni, amennyire csak lehetett, vagyis négy színtere volt az eseményeknek: egy lépcsősor, egy, a közönség szintjével azonos tér, egy színpad, és egy függőfolyosó. A többségében a földön, párnákon, és puffokon kucorgó nézőknek így függőlegesen is legalább olyan élénken kellett mozgatni a fejüket, mint vízszintesen - lévén a párbeszédes jelenetek nagy része ezen a négy szinten zajlott, a zenekar azonban a nézők bal oldalánál rendezkedett be, és mind a zenei, mind a prózai részek egyaránt hangsúlyosak voltak.
Az öt színész - két lány és három fiú - minden jelenetben más-más személyiséget formáltak meg, ugyanolyan élethűen hozták a gaz csábítót, mint a naiv csábítottat, a hisztérika kitöréseit, vagy a juszt-sem-jövök-ki-a-sodromból alak hűvös nyugalmát, bár az elején még tetten érhető volt némi túljátszás. Visszatérő esemény volt a lakásból ki-, lakásba beköltözés - a dobozolás-csomagolás egyrészt átkötésként szolgált a jelenetváltásoknál, egyértelműsítve, hogy az adott szereplő bár nem tűnik el a kulisszák mögött, de más jellemet ölt magára, másrészt az ilyenkor játszott visszatérő dal szövegének leképeződése. A jelenetláncszemek felfűződésének egyik - szerintem nagyon ötletes - módja volt, hogy az előző felállás szereplője pont akkor emelt fel és tett el egy tárgyat, teszemazt egy lámpát vagy szőnyeget, amikor az új jelenet feltehetőleges szereplője elővette és rendeltetésszerű helyére tette az eredetileg ott lévőhöz hasonlatos lámpáját vagy szőnyegét. Ezzel olyan hatást keltve, mintha egyetlen mozdulatsor két fázisát látnánk egyszerre, melyeket bár két külön személy hajt végre, egyikük az elmúlás okán cselekszik, másikuk a sok jóval kecsegtető jövő reményében, mégis mintha egyként mozognának.
Az emberi kapcsolatok viszontagságossága mellett olyan örökérvényű életigazságok is helyet kaptak a darabban, mint „A sör az nem megy magától. Csak ha viszik.", vagy a „Minek a lány, ha nincs sör?". Sőt, megítélés szempontjából kevésbé jelentős nemhivatalos közösségek - mint az olvasni mániákusan szeretők klubja - tagjainak „kívülállókkal" vívott harcaiba is betekintést nyerhettünk - például Lány megsértődött, hogy Fiú késett a randiról, rögtön félrelépést szimatolt, Fiú pedig mentségével, miszerint egy zseniális szöveget olvasott, csak tovább rontott saját helyzetén. Mert hát ugyan ki hinné el, hogy valakit annyira leköt egy írás, hogy teljesen megfeledkezzen magáról?
A Variációk érzéketlenségre rendkívül sokrétű darab, számos értelmezési megközelítéshez készséggel idomul, érintett témáinak sokszínűsége okán pedig egyaránt élvezhető életkortól, nemtől, vagy bármi mástól függetlenül. Sajnálhatja, aki nem volt ott (megjegyzem, nem biztos, hogy befért volna, így is számos állóvendég tisztelte meg figyelmével az előadást), és csak remélni tudom, hogy megér még jónéhány továbbjátszást.
Nézd meg a Galériánkat is az eseményről.
