A dolgoknak is van lelkük

Késő októberi, kellemes őszi délután volt, amikor megismertem Lujzit. A bölcsészkar előtti építési területen dolgozott. Lujzi egy munkagép: hivatalos nevén árokásó. Az a típus, amit a kisgyerekek a markolóval együtt földevőként emlegetnek. Alapvető igénye az emberiségnek, hogy tárgyainak saját nevet adhasson. Persze nem tudhatjuk, mi vezette az alkotót, de Lujzi az egyik bizonyítéka lehet annak, hogy sokak szerint a dolgoknak is van lelkük.

Tegye fel a kezét, aki még nem nevezett el egyetlen holt tárgyat sem! Szabó Rozália, megboldogult laptopom onnantól teljesítette az utasításaimat, hogy megkapta a nevét. Ami egy Bada Dada-számból származott: a lírai dal egy nőről szól, akit agyonvágott a villám. Lehet, hogy fenyegetésként értelmezte a gép, részben az is volt, de onnantól haláláig tette a dolgát. Sokan az autójuknak adnak saját nevet, Pirinek érzékeny lelke van, mondják, finoman kell bánni vele. Ne vágd be az ajtaját, nem Trabant! Találkoztunk már Grófóval, a biciklivel és Karcsi nevű kávéfőzővel is.

Olyan ez, mint egy babona: mintha jobban működne attól számító- és munkagép, bármi, hogy emberi vonásokat ruházunk rá, legalább egy keresztnév erejéig. Hisztis, akaratos, önfejű, mondjuk a húszéves kocsira, pedig csak a végét járja benne néhány fontos alkatrész. Mégis jó hinni a név mágiájában. Elnevezem, magamhoz szelídítem, és ha kedves leszek vele, majd engedelmeskedik. Holott lehet, csak annyiról van szó: mi bánunk kevésbé durván eszközünkkel, ha azt nem egyszerűen nyomtatónak hívják, mint az összes többit. Az első esetben simán, vörös fejjel üvöltheti az ember, hogy felrúgom ezt a roncsot. Na de Leokádiát vagy Ferikét csak nem bántalmazom?