Szentpéteri Csilla visszavett a pörgésből, honvágya van

– Épp egy évvel ezelőtt kezdődött a márciusi karantén. Hogy élte meg?

– Emlékszem, éppen a Blaha Lujza téren, egy hangszerüzlet elé kitett öreg pianínón szórakoztattam az odagyűlt közönséget, amíg bent a boltban csomagolták a új digitális hangszeremet, amit vettem. Akkor hallottam, hogy péntektől kijárási tilalom lesz. Előtte pár nappal volt a születésnapi koncertem, tele volt a naptár fellépésekkel, a bőröndök készen álltak a tavaszi turnéra. Most is úgy állnak... Másnap még elszaladtunk vendégségbe, aztán lakat került mozgalmas életünkre. Az a hétvége megviselt, mert mentünk volna haza Makóra, hogy megünnepeljük a szülinapokat. De egyik napról a másikra őrült csend lett, megmerevedett az élet. A Csipke­rózsikában volt ilyen, 100 évre mindenki elaludt. Remélem, azért mi hamarabb felébredünk ebből.

– Mennyi idő múlva tudott átlendülni?

– Pár nap múlva kisimultak a dolgok. Tavaszodott, és rádöbbentem, hogy évek óta nem vettem észre az évszakokat. Mindig kérdeztem magamtól, hogy mikor lett ennyi levél a fákon, és automatikusan vettem csizmát topánka helyett. Rendkívül dinamikusan, hihetetlen aktivitásban éltem az elmúlt húsz évben, állandóan próbáltam a család és karrier közötti mérleg nyelvét kiegyenesíteni, főleg mikor még röpködtem is mindenfelé a világban. Komoly kihívás volt. A kijárási tilalmat követően egyszer csak elmúlt a hajnali gyomorgörcs, az idő a barátom lett. Mondtam magamban, hogy most mindenre lesz lehetőségem, gyakorolok, írok egy új lemezt, olvasok, filmeket nézünk, toszkánai hangulatot varázsolok a kertben, edzek és mindennap főzök. 97-szer voltam konyhafőnök az első feloldásig! Amikor meccs volt, automatikusan indultam a konyha felé, és vettem elő a dupla palacsintasütőt.

– Sokan mondják, hogy ez jó alkalom volt az elcsendesülésre, magunkba fordulásra. Ez önnel is így volt?

– Az biztos, hogy csendesebben éltünk, de az a három hónap jólesett a mi kis birodalmunkban. A fiunk, Kristóf velünk lakik, neki köszönhetően derűsen teltek a na­­pok. Túl volt egy sikeres nyelvvizsgán, könnyedén viselte a helyzetet, nem okozott neki gondot az otthon maradás, szeret velünk lenni. Programdúsan éltünk: társasjáték, kanasztapartik, közös filmnézés, pingpong, zenehallgatás gazdagította napjainkat. Mindezek mellett fájdalmas volt, hogy nem láthatom a szüleimet, de mindennap hívtam őket. Nagyon hiányzott az utazás, a Makó-tábla az M5-ösön, és az az érzés is, amikor begördül az utcánkba a turnébusz, meglátom a zenekart, és tudom, hogy mindjárt kezdődik a sztorizás.

– Előjöttek új hobbik?

– Térdműtét előtt álltam, de el kellett halasztani. Miután nem futhattam, felfedeztem a nordic walkingot. Mindennap kimentem itt a völgybe, meg fel a közeli hegyekbe. Kitomboltam magam, termeltem az adrenalint.

– Szokta nyilatkozni, hogy jobban eligazodik a számítógépek világában, mint a sminktáskában. Ennyire vonzódik a technikához?

– Jobban, mint a sminktáskához. 2005 óta készítem a le­mezeimet, szerzeményeimet, átirataimat számítógépes zenei programokkal. Állandóan bővítem a tudásomat, saját effekteket, hangszíneket próbálok kitalálni, behatóan elmélyülök ebben a világban. Büszke vagyok arra, hogy a férfiak uralta hangstúdiókban komolyan vesznek, de sokszor meglepődik, aki nem ismer, hogy nő létemre komplett zenéket írok, hangszerelek. Magam dolgozom át a nagy klasszikusokat különböző stílusokban. Az első hangtól az utolsóig megírom, aztán jönnek a zenésztársaim, és megszületnek élőben a zenéim. Ilyenkor persze lehetnek változások, a zenészek a saját ötleteiket is beleteszik.

– Pörgős személyiség. Hogyan kapcsolódik ki?

– Nekem az utazás a kikapcsolódás. Teljesen bezsongok egy új környezettől! A fiúk már megszokták, hogy amikor megérkezünk a szálláshelyünkre, rögtön szólok: na, akkor indulhatunk felfedező­útra! Ilyenkor rám néznek, és azt mondják, legalább engedd el a bőröndöt! Legutóbb életveszélyes kalandra vállalkoztam, az Etna egyik, nagyjából fél méter széles kráterének a szélén mentem végig süvítő szélben, s készítettem videót. A férjem azt mondta, messziről nézte, hogy vajon találkozunk-e még valaha.

– Nyárra feloldották a karantént. Ezt hogyan élte meg?

– Hazamentünk Makóra. Átöleltem apukámat, s indultak a táboraink. Idillikus, nosztalgikus, idő­utazásos érzés volt a Maros partján lenni három héten át. A baráti együttlétek, a gyerekzsivaj, a gondtalanság adták az endorfint. Aztán helyszínt váltottam, rohantam vi­torlázni, órákig úsztam a Balaton közepén, felfedeztem csodás titkos helyeket az országban. Aztán egy csapásra véget ért megint minden. Azóta nem voltam otthon. Apukám biztonsága érdekében így döntöttünk. Az első karácsony volt a legutóbbi egész életemben, amit a szüleim nélkül töltöttem el.

– Azt mondta, számolja a napokat, hogy ha megkapják az oltást, azonnal rohan hozzájuk...

– Így van. Apukám hamarosan biztonságban lesz, anyukám még előtte van. Ez az egyetlen módja, hogy legyen újra remény a teljes, kerek egész életre.

– Erre az évre milyen tervei vannak?

– Nagyon nehéz most tervezni, örülök, ha kijövünk ebből a krízisből. Felújítottuk a stúdiómat, dolgozom az új lemezen, hamarosan videóklipet forgatunk a zenekarommal, közben filmzenéket írok. Ősszel jó lenne, ha újraindulna a Láttad-e már a zenét? című diák-koncertsorozatunk és a rajzversenyünk. Decemberben szeretnék egy országos lemezbemutató turnét, év végén pedig egy hatalmas jubileumi koncertshow-t Budapesten. Egyszer menjek fel a színpadra, le nem jövök onnan, csak ha a takarító néni lekapcsolja az áramot!