Mindegyik mozdonynak megvan a maga varázsa Bajczár Péter szerint

Gyerekként rengetegen álmodoznak arról, hogy tűzoltók, kukások vagy mozdonyveze­tők lesznek, aztán ezek a ka­landos vágyak szépen lassan kikopnak az emberből, és vé­­gül mindenki beáll a sorba: könyvelőnek, asztalosnak vagy tanárnak állnak, és csak titokban vetnek csillogó pillantásokat egy-egy elhaladó szirénázó tűzoltóautóra, a dübörgő ku­­­­kásautóra vagy egy ha­talmasat kürtölő vonatra. 

Bajczár Péter gyerekként nem azt forgatta a fejében, hogy majd egyszer egy többtonnás gépet irányít, mégis a vonat vezetőfülkéjében kötött ki. A nemrég nyugdíjba vonult mozdonyvezető olyan baráti közösségre talált hosszú munkaévei alatt, amely bearanyazta számára ezt a felelősségteljes, nehéz, de szép szakmát. 

Nem lett szobafestő 

– Igazából szobafestő szerettem volna lenni. A keresztapám is az volt, bár ő igyekezett in­kább lebeszélni. Aztán az osztályfőnököm, Horváth Ilona ja­­vasolta, hogy mi lenne, ha mozdonyvezető lennék, mert a szomszédja is az volt, ismerte a szakmát. Gyerekként a Nagyhegyen laktunk, felsősként én is a kissorompónál jártam át: ott tolattak a vonatok, akkor is szívesen nézegettem őket. Szóval aztán, amikor az osztályfőnököm adta ezt az ötletet, kimentünk a fűtőházba, szétnéztünk, és nekem is megtetszett a munka. Aztán már nem akartam szobafestő lenni – mesélte Bajczár Péter. 

Inasból mozdonyvezető 

A vasutas 1977 szeptemberében került a vasúthoz mint inas, majd miután szakmát szerzett dízelmozdony-szerelőként, ott is maradt a műhelyben. 1981-ben került utazóállományba, 1982-től lett vontatási vonatkísérő, majd a következő évben elvégezte a dízelmozdony-vezetői tanfolyamot is. – 1983. október 20-án vizsgáztam le, hatóságilag regisztrált mozdonyvezető lettem – idézte fel az eseményeket. 

Végig a szamárlétrán 

– Volt egy ranglétra, azt illett végigjárni. Én állomási tolatómozdonyon kezdtem, aztán kerültem mel­­lékvonali sze­mélyvonatokra. Még volt szerencsém AB motort is vezetni, BZ, MD motorvo­natokat, az M41-es „Csörgőt”, M44-et, sok típusú vonatot. Én szerettem mindet, egyiken sem éreztem magam idegennek, mert mindegyiknek megvan a maga varázsa – vallotta Bajczár Péter. 

Gyors döntéshozás 

Hozzátette, a fülkében folyamatos koncentrációra van szük­­sége, és ha kell, azonnal tudnia kell dönteni. Szerencsésnek érzi magát, mert nem volt olyan balesete, amit meg tudott volna akadályozni. 

– Rengeteg balesetet sikerült megelőzni, nem volt olyan szolgálat, hogy piroson át ne mentek volna előttem. Az útátjárókban mindig „ezerrel” odafigyeltem, éreztem, láttam az autó mozgásán, hogy megáll-e vagy áthajt a tiloson. Egyszer egy néni hajtott elém, de ott szerencsére nem lett nagyobb baj, egyszer meg egy kamion ment át előttem megállás nélkül. Ott ki is kellett lépnem a vezetőfül­kéből, hogy ne maradjak ott. Sajnos volt egy öngyilkosom is: Pilisnél ült a srác a sorompón, mintha csak várná az áthaladást. Körülbelül tizenöt méterre lehettem, amikor felugrott, és már feküdt is a sínekre. Rögtön fékeztem, de nagyjából két másodperc lehetett, mire odaért a vonat, 150-200 méterre álltunk meg az útátjárótól. Rossz élmény volt, de amit nem lehet megelőzni, azt könnyebben fel tudtam dolgozni – osztotta meg a mozdonyvezető. 

Se hétvége, se ünnepnap 

Azoknak, akik azt forgatják a fejükben, hogy mozdonyvezetőnek állnak, azt tanácsolja, hogy csak az válassza ezt a pályát, aki szereti is, emellett kész áldozatokat hozni. – Se hétvégéje, se ünnepnapja nincs az embernek, a magán­életéből rengeteget oda kell adni. Kegyetlen volt szent­este menni dolgozni, főleg, amikor kicsik voltak a gyerekeink. Ezt csak úgy lehet csinálni, ha tényleg szereti az ember. Akkor nem teher, amit meg kell csinálni, meg a téli mínuszok vagy a nyári hőség a fülkében. Ezek mind feledésbe merülnek, ha szeretjük a munkánkat – összegzett Bajczár Péter. 

Az utolsó utazás 

Amikor idén március 21-én felszállt a Szentes–Szolnok–Kecskemét és onnan visszatérő vonatra, érezte, hogy megváltozik az élete: lezárul egy olyan fejezet, amit barátságok sora és számtalan szép emlék keretez. 

– Készültem rá lelkileg, hogy nem lesz tovább, ezt máshogy nem is lehetett volna kibírni. A végállomáson locsolták a pezsgőt, szórták a konfettit, kilométeróra-szalagot húztak ki a vonat elé. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi kolléga kijön elém, egyszerűen euforikus hangulatba kerültem. Életem egyik legboldogabb húsz perce volt – mondta elérzékenyülve. 

Egy második család 

– Nagyon szép szakasza volt az életemnek ez a pár évtized. Ez nem egy szimpla munkahely, szinte az embernek a második családja volt. Nagyon jó barátságok alakultak ki az évek so­­rán, a kollégák, az emberi kapcsolatok fognak leginkább hiányozni – mondta el Bajczár Péter.