Ennél frissebb már nem is lehetne

Volt egy korszak az életemben, amikor egymás után sorozatban olvastam Émile Zola francia regényíró kiváló műveit, aki ugyebár a világirodalom jelentős alkotója, a naturalista irányzat megteremtője. Az egyik kedvencem a ​Párizs gyomra volt, ami a párizsi Vásárcsarnok regénye. Őszintén mondom, a szereplők már nincsenek előttem, sem a jellemfejlődésük, sem a konfliktusaik. Ami viszont a mai napig velem van az a zsibongó piac színei, a hajnali napfény csillanása a harmatos zöldségeken, a rózsaszín és vörös húsokon. Ma is érzem a szagokat, illatokat, amiket Zola leírt. Így vagyok én a piacokkal. Örökre szóló emlék a piac írásban és a valóságban is.

A piacok az ókor óta a mindennapi élet részei. Helyszínük a városok főutcája vagy főtere volt. Szegedi Facebook csoportokban gyakran feltűnnek régi képek a Széchenyi, vagy a Roosevelt téri vásárokról, piacokról. A középkorban sok város fejlődését a piacának köszönhette, mint például a németországi Hannover, Frankfurt, Magyarországon Pest, Szombathely, vagy éppen az erdélyi Kézdivásárhely, a moldvai Jászvásár. A piac sok helyütt, például a mediterrán országokban, egyben a közösségi élet fontos színhelye is.

Nincs ez másként Ázsiában sem, ahol több ország több városában volt szerencsém végigjárni a piacokat. A kikötők mellett álló halpiacok a nagy kedvenceim. A katonás rendben sorakozó csillogó halak, tengeri herkentyűk a bennem szunnyadó tengerbiológust, az összes ilyen piac emeletén működő éttermek pedig a gasztronómia-szakértőt hozzák elő. A piacon kiválasztott friss árut ugyanis az egy emelettel feljebb lévő éttermekben szolgálják fel. Ennél frissebb már nem is lehetne.