Vásárhelyi rendőrbiztosi igazolvány nyomában

Egy megüresedett külterületi csendbiztosi állásra pályázatot hirdettek 1895-ben. Pokomándy, aki helyettes csendbiztos volt három évig, a szavazatok kétharmadát kapta meg, megválasztásában némi lokálpatriotizmus is szerepet játszhatott. Nyomozott mindenféle bűnügyben, főként jószág- és terménytolvajok, betörők után, de akadtak „angyalcsináló” asszonyok és gyilkosok is - írja a Zsarumagazin a Facebook-oldalán. 

Pokomándy épp egy szegényebb asszonyt hallgatott ki 1902-ben a főkapitányi szoba nagy előcsarnokában, amikor nyílt az ajtó, és egy közepes termetű úr lépett be. Se szó, se beszéd, egyenesen a főkapitányi ajtóhoz tartott. A rendőrbiztost bántotta ez a nyugodt, fölényes fellépés. Felugrott, talán kicsit nyersen eléje állt, és megkérdezte: „Mit akar, kérem?” „Be akarok menni! Én dr. Szalay József vagyok, Vásárhely város új főkapitánya!” – felelte nyugodtan a vendég. „Az más…” – hunyászkodott meg Pokomándy. Mindez kapcsolatukra nem vetett rossz fényt, 1904-ben Pokomándyt a főispán kinevezte tiszteletbeli rendőralkapitánynak. 

1909-ben a 10 éves Csala Eszti állított be halottfehér arccal a rendőrségre, idegesen nézett jobbra-balra, nagyokat lélegzett. Pokomándy vette pártfogásába: „Na mi bajod, lányom, mondd!” „Kapitány úr… gyilkoltak a Népkert alatt. Tessék velem jönni, majd megmutatom!” A Népkert alatti kanálisban békalencsét gyűjtött, s egy összeroncsolt, oszló állapotú, 4-5 hónapos gyermeki hullát talált. Egy anya így szabadulhatott meg titkos szerelme gyümölcsétől. 

A szolgálatba belefáradhatott, mert új állásra pályázott, s 1910-ben a város közgyűlése közgyámmá választotta. Ezt a pozíciót húsz évig töltötte be közmegelégedésre.

A város szolgálatában töltött 39 esztendő után 1931-ben nyugdíjazták. A hír talán már el sem jutott hozzá, mert ugyanazon a napon hunyt el 60 évesen. Az egyik helyi lap ily módon emlékezett meg róla: „Fekete felhők mentek a tavaszi égen és Vásárhely utcáira apró szemekben hullott a márciusi hó. Ilyen órába ment el a temetőbe Pokomándy Károly. A városháza harangja kongott a fázós kora délutánban, ez volt a kíséret. (…) Hitvesi könnyek nem öntözték a koporsóját, gyermeki arcokat nem árnyékolt be a bánat, s mégis mindenkinek úgy fájt, úgy összeszorult baráti szíve. (…) Rendőrbiztos volt előbb. (…) Pedáns, aranyhűségű, acélveretű hivatalnoki élet. Azután közgyám lett. (…) Hivatala az ő kezében hivatás lett…”

A Pokomándy család

Pokomándy Imre Kovács Károly alispán leányát, Jozefát vette nőül. 1855 és 1862 között katonaként szolgált, 1859-ben kadétként részt vett a solferinói ütközetben. Hazatért, s szolgabírósági tollnok, esküdt, vármegyei pénztári ellenőr, városi alszámvevő, majd tanácsnok volt. Négy gyermeke közül Károly és Gábor érdekes rendészeti szempontból. Utóbbi két évtizeden át fogalmazó, 1919-től II. osztályú rendőrkapitány, 1922-ben pedig már államrendőrségi kapitány volt. 1925-ben, a rendőrség létszámapasztása idején önként lépett ki a testület kötelékéből. 1949-ben az Államvédelmi Hatóság őrizetbe vette.