Nem engedte magát a napraforgó

Megszerettük a napraforgókat. Keskeny szirmuk a bíbor, a narancsvörös és a sárga ezernyi árnyalatában pompázik a kertben. Tavaly ősszel megpróbáltunk megszabadulni tőlük, de nem hagyták magukat. Leárnyékolták, elnyomták a zöldségeket, ezért egyesével ástuk ki a hatalmas töveket. Akadt köztük három-négy méter magasba nyúló napraforgótányér is szép számmal.

Tavasszal meglepve tapasztaltuk, hogy mégiscsak elkezdtek itt-ott a növények előbújni a cukorborsó közül. Újra nekiveselkedtünk és megkezdtük a ritkítást. Tizenvalahány tövet ástunk ki megint a kérges földből. Hogy változatosabb legyen a veteményes, meghagytunk belőlük néhány szebb növényt. A madarak is szívesen csipegetik a magokat.

Júniusban ezek a napraforgók embermagasságúvá serdültek, és csokrokat kezdtek növeszteni tengelyük körül. A vaskos szárak derékmagasságban tucatnyi kisebb növényt neveltek. Úgy tűnik, ezzel a módszerrel gondoskodnak a korábban megtizedelt növények az utódaikról. Veszély esetén példát mutatnak összefogásból. Bokrosodnak és csokrosodnak – így sokszorozzák meg erejüket.

Úgy döntöttünk, nem ásunk tovább, inkább vázába teszünk egy-két színes csokrot. Illatuk nincs, mégis mutatós díszei asztalunknak ezek az elpusztíthatatlan napraforgócsokrok.